Róma, 3. nap
Második római reggelinket már nem a szálláson, hanem egy klassz kis reggelizőhelyen költöttük el, egy zárt magánutca mellett, amit mindig megcsodáltunk, amikor arrafelé jártunk. Croissant, szendvics, kávé, és már megint benne voltunk a dolce vitában.
Nagyon kényelmesen reggeliztünk, és közben valamiféle tervet próbáltunk összerakni az utolsó teljes napunkra. Nekem már itt sajogni kezdett, hogy ilyen hamar vége, de azt is tudtam, hogy sok megnéznivalónk van még, és hogy azt kell valahogy úgy egyensúlyba hozni, hogy ne a látnivalók utáni futkosás vigye el az időnket, hiszen ha még egy hétig maradnánk, akkor is lenne mit megnézni folyamatosan. 
Odáig jutottunk, hogy ma is a Piazza del Popolóról indulunk el, addig bemegyünk a villamossal; onnan gyalog elmegyünk a Villa Medicihez, majd a nap másik felében, délután és este felfedezzük a Trastevere negyedet. 
Nagyon meleg volt, és sikerült kicsit eltévednünk, úgyhogy jóval többet gyalogoltunk az indokoltnál, és a Villa Medicit valahonnan hátulról, egy park felől közelítettük meg. Egy hídon keresztül jutottunk oda, ott egy tábla informált, hogy balra a Villa Borghesehez, Jobbra a Villa Medicihez érünk. Jobbra mentünk. 
Nagyon hangulatos park volt ez, biciklikölcsönzővel, kis étteremmel, hírességek szobraival. Aztán elhaladtunk egy Casina Valadier nevű ház mellett, amely étterem, kávézó és szálláshely is egyben, valami pazar panorámával a városra, és elég borsos árakkal. 
Csapatunk majdnem fele itt érezhetően elgyengült, nem kellett volna kétszer mondani nekik, hogy a Villa Medici helyett inkább ezt a villát tekintsük meg, de tartottuk magunkat a tervhez, tovább sétáltunk.
Hát szóval ez volt az a panoráma, itt kötelező volt fotózkodni.
Odaértünk a Villa Medicihez, amelyben 1803 óta a Római Francia Akadémia működik (egy weboldalon úgy írták, hogy székel, de én nagyon vizuális vagyok, szóval, egyből láttam az egész akadémiát a mellékhelyiségben…) Az akadémia egy francia művészeti intézmény, Napóleon 1803-as intézkedésének köszönhetően “lakik” a Villa Mediciben, ő költöztette át a Palazzo Manciniből. 1663-ban, XIV. Lajos idején, Franciaországban hozták létre a Római Díjat, elsősorban művészhallgatóknak: festőknek, szobrászoknak, építészeknek. Az igen szigorú szabályok szerint kiválasztott győztesek három-öt éven át tartózkodhattak Rómában a király költségén. A díjat 1968-ban André Malraux beszüntette, az akadémia ezzel elvesztette az olasz kulturális minisztérium és a francia állam támogatását, ennek ellenére továbbra is lehetővé teszi a Rómában tartózkodó művészeknek, kutatóknak, hogy különböző projekteken dolgozzanak. Valószínűleg ezért nem engedik, hogy a látogatók csak úgy csatangoljanak az épületben: a kert és a villa kizárólag idegenvezetéssel tekinthető meg, amelyek indulási időpontjairól ellőre érdemes tájékozódni a Villa Medici honlapján.
Mi háromnegyed 12 körül érkeztünk ide, és kiderült, hogy angol idegenvezetés legközelebb 14 órakor lesz, nos, mondtuk a jegyárus hölgynek, hogy nem tudunk visszajönni már, ha egyszer elmegyünk innen, de kíváncsiak vagyunk, tehát: adjon jegyet a franciára, ami negyedóra múlva indul.
– Beszélnek franciául? – kérdezte a hölgy, mire mondtuk, hogy nem, és akkor ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy akkor ne menjünk be, mert érteni kellene, jöjjünk vissza kettőre. Az alkudozásnak ebben a szakaszában csapatunk két tagját, Csillát és Nórit elvesztettük, pontosabban, ők kijelentették, hogy majd kint megvárnak bennünket, mi menjünk nyugodtan. Hárman maradtunk, Petra, Zsófi és jómagam, határozottan odaléptünk a jegyárus hölgyhöz, és közöltük, hogy mi márpedig, bemegyünk a franciákkal.
Így is lett.
Hogy jó döntés volt-e? Nem tudom.
Nagyjából tizenöt fős csapatunk elindult, és az első lépcsőfordulóban mintegy 8 percet állt a fenti szobor előtt, amelyről az igen cuki idegenvezető hölgy megállás nélkül tolta az információt. Mivel egy szót sem értettünk, és feliratot sem találtunk a szobor alatt-felett, elneveztük “A futballozó Mátyás királynak”, kínunkban. Utólagos guglizásom eredményeképp most már tudom, hogy XIV. Lajost ábrázolja a szobor, és vélhetően a Római Díj történetét mesélte el idegenvezetőnk abban az igen hosszú nyolc percben. De csak eltelt az is, továbbmentünk, és kiértünk erre az oszlopos teraszra.
A terasz feljárójának két oldalán ilyen kőoroszlánok állnak, földgömbbel a lábuk alatt, mint kiderült, ezek nem eredetiek.
Kicsit messzebbről is mutatom; egyébként ezt az épületet hívják Casinónak. 
Régen a kerten át, innen érkeztek a vendégek, ma viszont innen lépünk ki a zárt kertbe. Nézzétek meg kicsit messzebbről is.
Obeliszk itt is van az udvaron, miért is ne lenne, minden valamirevaló római épülethez vagy térhez tartozik egy egyiptomi obeliszk, vagy annak másolata. Itt egy másolat látható, az eredetije, ha jól emlékszem, Firenzében van. Azt már le sem fényképeztem, véleményem szerint aki egy obeliszket látott, látta mindet, olyan nagy variációk nincsenek a kivitelezésükben, legfeljebb a méretük eltérő. Meg a rajtuk lévő felirat.
Elindultunk a kertbe, amely hatalmas, hét hektáros, egyforma részekre osztott, és itt-ott még különleges épületek vannak benne. Ilyen például a kétszobás madárpavilon, ahol a történetírók szerint Ferdinando de Medici bíboros (az egyik egykori tulajdonos) szórakoztatta vendégeit és szeretőit.
Bejárat a pavilonba
A pavilon mennyezetére Jacopo Zucchi festő, a bíboros fő freskóművésze készített dekorációt, különlegessége, hogy itt látható a házipulyka első ábrázolása.
A kirándulásunk következő állomás a Gypsotheque, azaz gipszöntvény galéria volt, amelyben a Francia Akadémia által meghívott művészek alkotásai láthatóak, amelyeket itt-tartózkodásuk során készítettek.
“Crying at the Gypsotheque” énekelgettem magamban az Alcazar slágere után szabadon, mert már kezdett kicsit sok lenni a séta, a szöveg, amiből semmit sem értettem, de hát persze úgy kellett nekünk, mi vállaltuk.
Ez is egy híresség, a Niobidák szoborcsoport, bár szintén csak másolat. Tragikus mitikus történet, a gyermekei halála miatt, szenvedésében kővé váló anya meséje.
A kerti séta végén az Örök városra nyíló kilátásban lehet gyönyörködni, ami azért is egyedülálló, mert a villát Róma legmagasabb dombjára építették.
Még egy röpke húsz percre visszatértünk az Casino épületének hűs falai közé, ahol két termet tekintettünk meg.
És végül, a lépcsőház aljából felfelé egy ilyen jópofa képet tudtam lőni.
Összességében: a látnivalók érdekesek, a palota gyönyörű, de idegenvezetéssel nagyon hosszúra nyúlik a séta. Igaz, déltől kettőig nem is esett valami jól a parkban sétálgatni… És amikor Csilla és Nóri elárulták, hogy ők mindeközben abban a bizonyos Casina Valadierben sanyargatták magukat némi sütivel és kávéval, na akkor azért nem voltam róla meggyőződve, hogy a jobb részt választottuk a tizenöt franciával.
Folyt. köv.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: