Sok külföldit hallok, ahogy próbálkozik a magyar nyelvvel, sokan feladják, amikor kicsit jobban belekóstolnak, mert azt mondják, megtanulhatatlan. 1987-ben a Humorfesztiválon hangzott el Sinkovits Imre előadásában Bencze Imre: Édes-ékes Apanyelvünk című műve, amely igen frappánsan foglalja össze, miért is gondolják a külföldiek azt, amit. Íme, egy kis részlet:
Kezdjük tán a “jó” szóval, tárgy esetben “jót”,
ámde “tó”-ból “tavat” lesz, nem pediglen “tót”.
Egyes számban “kő” a kő, többes számban “kövek”,
nőnek “nők” a többese, helytelen a “növek”.
Többesben a tő nem “tők”, szabatosan “tövek”,
amint hogy a cső nem “csők”, magyar földön “csövek”.
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán “vövek”?
Azt se’ tudom, mi a “cö”? Egyes számú cövek?
Csók – ha adják – százával jő, ez benne a jó;
hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve “csó”?
Ma este az étteremben, ahol vacsoráztunk, a szomszéd asztalnál egy holland vendég az étlapot tanulmányozta, a “fűszeres sült oldalas parázsburgonyával” elnevezéssel küzdött, nekem meg eszembe jutott róla egy vicc, amit még a kilencvenes évek elején hallottam itt tanuló külföldi egyetemistáktól.
– Hát ti meg kik vagytok? – kérdezte az Örökkévaló.
– Mi volnánk a magyarok.
– Az a helyzet, hogy nincs több nyelv – mondta az Úr, majd kis gondolkodás után hozzátette:
– De tudjátok mit? Beszéljetek úgy, ahogy akartok!
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
