Még most is úgy veszek zöldséget, hogy egy-kettővel több legyen a szükségesnél, mert kell a malacoknak.
A malacok.
Nem írtam róluk, mert csak ideiglenesen állomásoztak nálunk, ám ahogy az idő telt, egyre inkább reménykedtünk, hogy maradhatnak.
Tengerimalacokról van szó, a pontosság kedvéért.
Legszorgalmasabb olvasóim talán emlékeznek rá, hogy nyaralt nálunk egy tengerimalac, Sunyá, vagyis, ahogy mi hívtuk, Sunyi.
Sunyi és a Bíró
Egy háromgyerekes orosz család költözött át Moszkvából két éve Hévízre, a férjem segített nekik ezt-azt elintézni; a legnagyobb gyerek, aki akkor kezdte az általános iskolát, kapta a tengerimalacot ajándékba – ő nevezte el Sunyának. Nyárra a család visszament Moszkvába, és megkértek bennünket, addig őrizzük a malacot. Amint látható, agyilag nem hagytuk eltompulni. Bálint fiam osztálytársa, a szintén ezt a keresztnevet viselő, épp ezért vezetéknévvel megkülönböztetett Bíró edzette rendszeresen a jószágot.
Nos, az orosz család szeptemberben visszatért Hévízre. Sunyi is visszakerült hozzájuk, majd másnap, máig tisztázatlan körülmények között a legkisebb (3 éves) gyerek kezéből a mélybe vetette magát, és elhunyt. Mondhatnánk, hogy elkeseredésében, de hát ezt már ki derítheti ki…?
A nagyobbik gyerek vigasztalhatatlan volt. Egy hétig nem is beszélt a kisebbik öccsével, aki a halál okozója volt, ugye. A szülők, hogy valahogy orvosolják a helyzetet, ezúttal három tengerimalacot vásároltak, mindegyik gyereknek egy sajátot. Aztán most ősszel megint Moszkvába utaztak, és mi ismét malacpásztorok lettünk. Három malacé.
Ezek, ha lehet ilyet mondani, még aranyosabbak voltak, mint Sunyi, és mit mondjak, szívünkhöz is nőttek. A gyerekek nevet is adtak nekik – talán ez volt a baj -, ők lettek Morzsa, Sas és Süni. Amikor zöldséges ételt készítettem, automatikusan vittem nekik a héjat, ők pedig, ha meghallották a lépteimet, nagyokat füttyentettek, hogy helló, ugye hozol nekünk valamit?
Aztán pár hete érkezett a hír, hogy az oroszok visszaköltöznek Moszkvába, és viszik a malacokat is. A férjem vitte el a kisállatokat az állatorvoshoz valami papírok miatt, ahonnan már nem hozzánk jöttek vissza.
Nos, a malacok távozása igazi mély gyászt hozott Zsófinál(10), akit én még így soha nem láttam sírni. Zokogni. Pedig, amikor a mama meghalt, akkor is nagyon szomorú volt, de mégis, vigasztalta a tudat, hogy a mama a mennybe ment, jó helyre, viszont a malacok… három eleven kölök közé, akik ki tudja, hogyan kínozzák majd őket. Próbáltam megmagyarázni, hogy a kezdetek óta tudtuk, hogy a malacok csak átmenetileg vannak nálunk, hogy eddig a kis gazdáik voltak szomorúak, hogy majd lehet neked is saját (ajjaj, könnyelmű ígéret…). Két nap kellett hozzá, mire lassan túllendült Zsófi a malacok távozásán.
Én még ma is vinni akartam nekik a zöldséget.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Szegényke… 🙂