Zsófi meséi

– Hol van a szivárvány, Anya? – kérdezi a négyéves Zsófi meglepődve, a délutáni esős-napsütéses idő tüneményét kutatva az égen, már az eső után.
– Ilyenkor nincs – mondom -, csak ha esik az eső és süt a nap.
– Aha – feleli elgondolkodva -, én láttam ám már szivárványt máskor is. És volt szája és orra és keze és lába. És beszélt hozzám, azt mondta, ogy IÚIÚ, és én úgy megijedtem…
– Tényleg?
– Hát, igen. De láttam másikat is, annak is volt szája és orra és keze és lába. És ott volt a százegykiskutya erdőjében, sárga volt és fekete. Aztán összehajtottam, és odaadtam a póniknak.
– Minek kellett a póniknak a szivárvány?
– Hát, mert ha hazaviszik, ki tudják tenni a szobájukba, és mindig látják. Mert a pónik szeretik a szivárványt. Meg a kakaót is. Anya, szeretik a kakaót?
– Azt hiszem, nem.
– Én szeretem. És a másik póni is szereti, mert a múltkor ivott az enyémből. Tudod, a kis rózsaszín póni. Aztán elment a pónioviba, ott játszott, és ebéd után hazament az anyukájával. És otthon megnézte a szivárványt.Én is szereték egy szivárványt, mert az olyan gyönyörű…