Mindennapi kenyerünk
Konyhai ténykedéseim során a legnagyobb sikerélményben mostanában a kenyereim részesítenek. Próbálkoztam korábban is kenyérsütéssel, de valahogy a család tetszését nem nagyon nyerték meg különféle alkotásaim, pedig szerintem jók voltak. A vendégeim legalábbis efelől biztosítottak mindig. De a gyerekeim, ha egyszer-egyszer a boltból hoztam zsemlét, áhítatos szemmel néztek a zacskóra:
– Ahh, bolti zsemle…!!
Hát így kedveskedjen az ember szeretteinek saját sütésű pékáruval. Nemrég azonban földimmel, Maxszal konzultáltam egyéb ügyben, és csak úgy mellékesen megkérdeztem: hogyan süssek igazán finom kenyeret? Max csak annyit mondott: “Jénai.” És jelentőségteljesen nézett hozzá. De beleragad – mondtam én, mire ő: “Sütőpapír.” Ó, tényleg.
És akkor megvilágosodtam. Van nekem egy szép nagy, kerek jénai tálam fedővel, még a nagymamámé volt, nagyon szeretem használni. Az pont jó lesz – határoztam el, és azon nyomban nekiláttam.
Először kovászt készítettem 6-7 gramm élesztőből, 1,5 dl langyos vízzel, 10 dkg liszttel. Az élesztőgombák elszaporodásához a 25-30 fokos környezet a legmegfelelőbb, ezért a kovászt összekevertem és állni hagytam néhány órán át, meleg helyen, letakarva. Azóta már elmélyültem a szakirodalomban, és a következőket olvastam: a kovász érési ideje akkor optimális, ha sütemények készítéséhez 3-4, búzakenyerekhez 6-8, rozskenyerekhez 16-20 órán át pihentetjük. Hát én aztán pihentettem, ugyanis jól megfeledkeztem róla.
Így aztán, amikor kora délután eszembe jutott, hogy hoppá, kenyerünk meg nincs, beugrott a kovász is. Beleöntöttem hát gyorsan a kenyérsütő üstjébe, adtam hozzá még két deci langyos vizet, hatvan deka lisztet vegyesen: volt benne rozs-, sima- és rétesliszt, egy evőkanál sót, két evőkanál olajat, és elindítottam a gépet. Mivel közben úgy láttam, túl ragacsos, lágy a tészta, adtam még hozzá lisztet addig, amíg szépen nem gömbölyödött a lapátok között, és ha belenyomtam az ujjamat, nem ragadt rá.
Ekkor lekapcsoltam a gépet, és hagytam, hogy a tészta duplájára keljen. Utána lisztezett gyúrólapra borítottam, kicsit átgyúrtam, kerekre formáztam, majd kibéleltem sütőpapírral a jénait, és beletettem a nyers cipót. Bekapcsoltam a sütőt 50 fokosra, beletettem a tálat, és 30 percig újra kelesztettem a tésztát. Ezután kivettem a sütőből, amit rögtön 230 fokosra állítottam. Éles késsel három csíkot vágtam a tésztába, majd vízzel lepermeteztem – ehhez van egy ilyen kis spriccelőm, tudjátok, mint az ablaktisztító flakonja, úgy vettem az IKEA-ban egy-kétszáz forintért. Kenyérsütéshez használom leginkább.
A jénai tetejét is befújtam vízzel, majd ráborítottam a tálra, és betettem a sütőbe. Kb. 45 perc alatt szép pirosra sütöttem. Amikor készen volt, kivettem a sütőből a tálat, aztán kivettem a gyönyörű kenyeret a tálból, rácsra tettem, és újfent lespricceltem. Csodálatos, ropogós héjú, puha bélzetű, finom kenyér lett belőle.
Időbe telt, az biztos. És ez aztán el is gondolkodtatott. Hogy mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy bemegyek-a-boltba-megveszem-a-kenyeret, és milyen idegen a mai élettempótól az, hogy egy kilós cipót gyakorlatilag reggeltől estig készítünk el – igaz, ennek nagy része nem munka, hanem várakozás.
Mint ahogy várakozás az egész élet. Mindig várunk valamit. Várjuk, hogy valami jó következzen, valami más, valami új. A zsidó vallás, illetve a kereszténység egyik fő jellemzője is a várakozás: az egyik várja, a másik visszavárja a Messiást.
És miközben várunk, valami készül – valamikor kész lesz, valamikor eljön.
Ahogy ez a kenyér is – vacsorára meglett. Minden várakozásunkat felülmúlta.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
