Rajongok a kávéért, a kávéházakért (már ahol van ilyen…), e kettő együttes történelméért. Akit szintén érdekel, annak szól ez a kis ismeretterjesztő sorozat, amelyet itt most útjára indítok. Következzék az első rész.
Saly Noémi irodalomtörténész, a Vendéglátóipari Múzeum tudományos munkatársa, a téma avatott szakértője szerint a kép, amely e célszerű „felnőtt-napköziről”, a demokrácia fellegváráról a 20. század második felében Magyarországon kialakult, torz, hamis, és mint ilyen: kártékony. Egy előadásában elmondta: „Makacsul meggyökerezett tévhit, hogy az üzletek külső megjelenésének kérdése az 1880-1890-es évek előtt említést sem érdemel – mintha a századfordulón a semmiből nőtt volna ki egy ragyogó belsőépítészeti kultúra –, hogy a jóságos kávésok és főpincérek máson sem fáradoztak, mint az üzletüket ellepő művészközönség kényeztetésén (hisz a kávéház ugyebár elsősorban bohémtanya, kócos ifjú költők és festők territóriuma volt); hogy e templomi szépségű helyiségeket csakis férfiközönség használta, „rendes nő” oda nem járt, gyerekek pedig be se tették a lábukat; végezetül, hogy a fő kávéházi tevékenységek az írás és a lapszerkesztés, a rajzolgatás, szójátékok fabrikálása, illetve semmittevők kárhozatos időtöltései: ivás, kártyázás, hőzöngő politizálás voltak. Ebből egy szó sem igaz.” Nézzük hát, hogy’ is volt…
Egy kis történelem
A kávéfogyasztás az araboktól, török közvetítéssel jutott el, illetve honosodott meg Európában. Noha a katolikus egyház nyomására eleinte tiltott ital volt a „mozlimok fekete főzete”, II. Kelemen pápa szabad utat engedett terjedésének – írja Szentes Éva és Hargittay Emil az „Irodalmi kávéházak Pesten és Budán” című könyvükben. Az első kávéház Velencében nyílt meg az 1600-as évek közepén, de Európa nagyvárosai sem sokkal maradtak le: a következő években Oxfordban, Londonban, Párizsban, Marseilles-ben, Bécsben nyíltak hasonló intézmények. A kávéházak rövidesen kedvelt helyekké váltak, ahol a kávéivás mellett lehetett játszani, beszélgetni – és persze politizálni is. Montesquieu az 1721-ben megjelent „Perzsa levelek” című művében így ír: „Ha én lennék az ország uralkodója, bezárnám a kávéházakat. Mert akik odajárnak, azok veszélyesen forrongó egyéniségekké válnak… Az a fajta részegség, amit a kávé okoz náluk, veszedelmes az ország jövőjére.” Ekkoriban már háromszáz kávéház működött Párizsban.
Magyarországon szintén a törököknek köszönhető a kávéivás szokásának meghonosodása. Első adatunk arról, hogy kávé érkezik Budára, 1579-ből való (egy Behram nevű török kereskedő szállítmányára vonatkozik), ám az akkori török fürdők mellett működő „kahvé hánékban” (a kávé házaiban) csak a törökök élvezték a fekete ital jótékony hatásait. A kávézás szokása azonban szépen lassan elterjedt a magyarok között is, és ez szükségszerűen magával hozta a kávémérések, kávéházak megjelenését. Pesten 1714-ben, Budán 1717-ben jegyzenek föl először adatot kávésokról, 1737-ben már három kávés ügye kerül a tanács elé. Egy 1781-ben tartott tanácsülésen a városatyák a pesti „tíz kávésok” céhalapítási kérelmével foglalkoztak. A kávémérések a 18. század végére nőttek kávéházakká. Ezek lettek az értelmiség és az ifjúság gyülekezőhelyei; a 19. században aztán több is beírta nevét a hazai történelembe – gondoljunk a Pilvaxra, az Arany Sasra, a Philosophusra, a Török Császárra vagy a Paradicsomra. A kiegyezés utáni években ragyogó új kávéházak épültek, amelyek egyre inkább háttérbe szorították a régi, kopott, elöregedő üzleteket. Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése a vendéglátás fejlődésébe is új lendületet hozott: az 1873-tól 1914-ig tartó időszak a kávéházak tündöklésének ideje. A millennium évében 591 kávéház és 409 kávémérés sorakozik a budapesti címtárban. Ebben az időben működött Kiss József kerekasztala a Centrálban, ekkor volt Ady Endre törzsvendég a Három Hollóban és a Meteorban, ebben az időben nyitotta meg kapuit a legendás New York kávéház, otthont adva az amúgy nyomorgó, az élet örömeit kereső művészeknek és polgároknak.
Az első nagy csapást az első világháború mérte a pesti kávéházakra. Először a kisebbek ürültek ki és szűntek meg, és a nagyok forgalma is jelentősen megcsappant. Az általános elszegényedés oda vezetett, hogy a kávé luxuscikknek számított ezekben az években. A háború után az élet a kávéházakban is élni akart: a húszas években új, pompás üzletek nyíltak, sok híres művészasztal működött. A hanyatlás jelei a harmincas években kezdtek mutatkozni: a kávéházak mellett megjelenik az eszpresszó, amely inkább a gyors fogyasztás, mintsem a társasélet színhelyeként vált ismertté. Jött a második világháború, sok kávéház megsemmisült, a maradék üzletek államosításával a régi tulajdonosok, üzemeltetők kiszorultak a szakmából. A kávéházi életforma a „reakciós” polgári gondolkodásmód megtestesítője volt, s mint ilyen, ideológiailag vált nemkívánatossá. Helyette a már említett eszpresszók, tejbárok terjedtek el, mivel az ötvenes években kizárólag az olcsó, tömegétkeztetést szolgáló vendéglátóhelyeket fejlesztették. (A fotón a Centrál Kávéház látható 1888-ban.)
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
