Szalagavató

Már szeptemberben elkezdődött ez az egész hűhó, amitől december elejére indulataim a tetőfokra hágtak: a szülők szalagavató címén elkövetett módszeres lehúzása.

A tanév első napjaiban vetette fel végzős gimnazista lányom, hogy lassan el kéne menni a ruhakölcsönzőbe. A hova? – kérdeztem vissza hökkenten, mire felvilágosított, hogy hát keringőt táncol az osztály a decemberi szalagavatón, meg nemcsak az övék, a többieké is, ezért aztán időben fel kell kutatni a megfelelő öltözetet. Menyasszonyi ruhát, persze. Szerintem egyébként az egész táncolás ezért van, mert a  lányok szeretnének menyasszonyi ruhában pompázni, amit teljes mértékben megértek, az esküvőmön éjfél körül én is azt sajnáltam, hogy életem legszebb ruháját csupán egyetlen délután viselhettem, és nem valószínű, hogy még valaha akár csak hasonlóhoz is szerencsém lesz.

Nos, elindult a ruhakeresés. Első körben egy 25 ezres ajánlattal érkezett haza legnagyobbunk, ami abszolút tűréshatáron felül volt. Szerencsére hamarosan rábukkant egy 15 ezerért bérelhető darabra, amit ráadásul két részletben is lehetett fizetni; rábólintottunk.

Azt hittem, ezzel a nagyját ki is pipáltuk, na de persze nem.

Hamarosan egy szülői értekezlet következett, ahol kiderült, hogy az igazgató nem engedi, hogy a lányok alsóbb évfolyamos fiúkkal táncoljanak, ami azért volt aggályos, mert a fiúk jóval kevesebben vannak az évfolyamban, mint a lányok. A szülők kis híján hajba kaptak, hogy akkor most kinek a lánya hogyan fog táncolni, mire aztán megszületett a zseniális megoldás: a fiúkat meg kell kérni arra, hogy több táncot is vállaljanak. Így lett, volt olyan srác, aki három táncot is vállalt, hát, nem irigyeltem.

Az értekezletet követően megalakultak a tánccsoportok: 1 palotás, 2 angol, 3 bécsi keringő. Persze, kellett fizetni a tánctanárnak,  aztán kellett cipő a táncoláshoz, fehér, lapos sarkú, amit egyébként az életben soha többet fel sem vesz. Kellett pénzt küldeni a szalagavató utáni ünnepi vacsorára, és azt is megtudtuk, óriási szerencsénk, hogy a barátnőm elkészíti Nóri sminkjét és haját, mert a többi lányok ezért a mutatványért 15 ezer forintot fizetnek. Plusz a körmös háromezeröt.

Ezeknél az információknál én már csak kapaszkodtam, eszembe jutott a saját szalagavatóm, amelyen a szülők ott sem voltak, vettem magamnak valami kis alkalmibb ruhát, azt hiszem, szavaltam valamit az ünnepségen, de ez nem biztos, és ennyi.

A lányomék ünnepségére a keszthelyi színházban került sor, amelynek befogadóképessége okán minden végzős 3,2 személyt hívhatott meg. A 0,2 személy oly módon értelmezhető, hogy amennyiben sikerül 4 olyan végzőst találni, aki lemond a töredék vendégéről, azzal már plusz egy valakit hívhat meg az ügyeskedő. De azért ez nem olyan egyszerű. Mindenesetre, Nórinak sikerült plusz egy meghívót szereznie, így lányunk legjobb barátnője, a családból pedig hárman: a férjem, Zsófi és én voltunk ott.

– Hoztál magaddal valami jó kis sütit?  – kérdezte viccesen a a mellettünk ülő házaspár mindkét tagja tőlem, később kiderült, az ünnepség hosszát tekintve nem is volt ez olyan lehetetlen kérdés. Engem persze megint szembesített azzal, hogy ebben a városban már rajtam ragadt az a név, hogy Sütis Móni. Ez van.

– Tudod, hogy majd fel kell menni a végén a színpadra táncolni, mindenkinek a saját gyerekével? – kérdezte osztálytárs apuka a férjemet, aki beletörődve közölte, hogy lányunk ma reggel tájékoztatta erről az opcióról. Ami valójában nem volt opció, ugye. A téma a hátunk mögött ülők között is éppen napirenden volt, nevetve állapítottuk meg osztálytárs anyukával, hogy az apák izgulnak.

Maga a szalagavató beszédekkel, és a szalag feltűzésével kezdődött, hű, megy ez, gondoltam magamban, amikor bejelentették, hogy 15 perc szünet következik. A szünetben álldogáltunk – bár nem is sejtettük, mennyit fogunk még ülni -, és én kissé sajgó szívvel fedeztem fel velünk nagyjából egykorú szülőket, akik már elváltak, és most a gyerek kedvéért újra ott voltak egymás mellett, vagy legalábbis egy csoportban, némelyek felszabadultan, mások kicsit kelletlenül álldogáltak, és én azon gondolkodtam, hogyan lehet túllépni cirka tizenöt-húsz évnyi közös életen úgy, hogy mindig ott lesz, aki összeköti őket: a közös gyerek.

A szünet után folytatódott az esemény, de még nem a táncok, hanem az osztályok műsorai következtek. Némelyik egészen vicces, szellemes és megható volt, és újabb egy óra telt el velük. Ezt követték a táncok.

Nos, ennél a pontnál megtértem. Mert tényleg szép volt. Szépen kigondolt és betanított koreográfia, kecses mozdulatok, erősen koncentráló fiúarcok, főleg, amelyik három táncot is vállalt… Sok munka volt a gyerekek részéről ebben az előadásban, és valóban nagyon jó volt látni őket így együtt. Hogy ők akár ilyet is tudnak. Aztán sor került arra a bizonyos össztáncra is, aminek köszönhetően tumultus alakult ki a színpadon, és mire a szememmel megtaláltam, merre vannak az enyémek, már helyüket másoknak átadva éppen felém tartottak. Rövidesen mindenütt menyasszonyi ruhás lányok cikáztak, fényképezkedtek, mindenki mindenkivel, érezték, hogy méltatlanul kevés volt ez az idő, amit ezekben a ruhakölteményekben eltölthettek, így aztán gyártották az emlékeket, minél többet.

A férjem és én hazaérve megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Hát ez is megvolt, a szalagavató.

Májusban ballagás…

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)