Bogyó haragszik rám

Nem esett mostanában szó kedvenc ebünkről, Bogyóról, aki lassan negyedik életévét tölti be, így aztán egészen komolyan felnőtt korba ért.

Csalódott és búbánatos.

Jöttek is a fiúk félévente, ahogy kell, de mindig megúsztuk. Bár voltak necces tüzelési időszakok, amikor azt hittük, most aztán lesz szaporulat, mert a hölgyike minden igyekezetünk ellenére megszökött, és fél óra múlva tért csak vissza – de szerencsére néhány álterhességen kívül más baj nem nem történt. Mivel egy barátunk rendszeresen segédkezik egy állatorvos mellett, megkértem, stoppoljon időpontot Bogyó számára: vessünk véget ennek a csapodár életnek. Jó, tudom, nem hangzik jól, hogy szegényt tényleg teljesen ivartalanítják, kivesznek méhet, petefészkeket, de az a helyzet, hogy én is azon a véleményen vagyok, hogy felelős gazda nem hagyhatja ész nélkül szaporodni a jószágot. Rengeteg kutya van, a menhelyek tele, hova szülessenek a mi amúgy sem utcagyőztes ebünknek kölykei?

Nem azért szürke, mert őszül, hanem mert az anyja egy szürke uszkár.

Csütörtökön szóltam Petinek, következő napon már hívott is: hétfő este hatkor találkozunk az állatorvosnál.A gyerekek nem örültek az elkerülhetetlennek, Zsófi egész egyszerűen zokogott (“mert a Liliék macskája az ivartalanítási műtét miatt pusztult el”), amikor betettem Bogyót az autóba, aki vidáman nézegetett ki az ablakon, nagyon szereti menet közben kilógatni a fejét. Na, mondom, örülj csak, és előre elnézést kérek, hogy lesz pár kellemetlen napod, de hidd el, így lesz jó mindenkinek.

A műtét egy óra alatt lezajlott, altatásban, felszívódó varratokkal (még az én császármetszéseimnél sem alkalmaztak ilyet), úgyhogy gallért sem kapott a mi kis őrzővédőnk, csak éppen az altatásból ébredt nagyon rosszul szegény. Sokat sírt, nyüszögött, örültem is, hogy Zsófi nem volt otthon, amikor hazavittem, mert lehet, hogy nagyon haragudott volna rám. A műtéti heg gyorsan gyógyult, bár az első két nap nagyon viszketett szegénynek. Viszont velem szóba sem állt. Pedig eddig én voltam számára a vezér, akire (majdnem) mindig hallgatott, most hiába hívtam, nem jött oda hozzám, nem fogadott szót, sőt, a neki adott ételt is látványosan kerülte, amíg a közelben voltam.  El kellett telnie egy hétnek, hogy megengedje, hogy megsimogassam… Gondolom, mindezt annak köszönhetem, hogy én vittem oda, ahol neki rossz volt, plusz én fogtam meg, amikor jött az állatorvos kontrollálni, és injekciót adni a fertőzés elkerülése érdekében.

Ez van. A bizalmat könnyű eljátszani, és nem egyszerű visszaszerezni.

De legalább nem kell félni attól, hogy kiskutyák lepik el a házat…

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)