Kézilány voltam

Meséltem, igaz, csak a facebookon, hogy a héten egy helyi rendezvény, egy közel ezer főt megmozgató ifjúsági tábor büféjét látom el ezzel-azzal, aminél fogva kissé elhavazódtam a napokban. Tiszta szerencse, hogy nyaraltam a múlt héten, így nem fáradtan vágtam neki temérdek új feladatomnak.
Az is mázli, hogy anyám befogadta a hétre a két kisebbet – már nem írom azt, hogy kicsik, mert az ellen tiltakoznak -, Nóra sincs itthon, ő egy hihetetlenül kedves gesztusnak köszönhetően jelenleg az olasz tengerparton sütteti hasát a nappal, Bálint pedig ezen a rendezvényen vesz részt, amelyre én bedolgozom.
Tegnap vállaltam afféle önkéntes szolgálatot a fő-fő vendégelőadót kiszolgáló személyzet mellett, a “szolgálat” szó ezúttal konkrétan mosogatást takar. Amikor bemutattak a személyzet vezetőjének – bizonyos Imre -, aki több neves budapesti étterem, legutóbb az egyik legmenőbb kávéház üzletvezetője volt, nem átallották neki megjegyezni:
– A Móni egyébként gasztroblogger.
Mire Imre lakonikusan így szólt:
– Nem igazán szeretem a gasztrobloggereket.
– Nem baj, én úgyis csak amolyan ál-gasztroblogger vagyok – nyugtattam meg.
Innentől hosszas beszélgetésbe kezdtünk aztán a magyar gasztronómiai életről, ő pedig elmondta, hogy fenti summás véleményét milyen eseményekre alapozva alakította ki; nos, meg lehet érteni – de azért én megvédtem a gasztroblogger-társadalmat, hogy sokrétű, többfelé tagolódott. Egyébként tipikusan az az ember, akitől rengeteget lehet tanulni, és akivel én – ha nem vállalkozom erre a feladatra -, talán soha az életben nem találkozom.
Ilyen alkalmakkor sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon hányszor, hányan mulasztanak el nagy lehetőségeket azért, mert úgy érzik, a felajánlott feladat nem méltó hozzájuk? Hányszor veszik el egy-egy jó beszélgetés, emberi kapcsolat lehetősége a büszkeség, a rossz döntés miatt?
Vagy tíz éve kiadták Rejtő Jenő ifjúkori naplótöredékeit “Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam” címmel, amelyben a nincstelenségnek ma újra ismerős mélységeiben járó író elmeséli, hogy József Attilát, amikor éhező költő volt, megsajnálta, és maga mellé akarta venni egy harisnyaárus, csak azért, hogy legalább legyen mit ennie. De az okos költőtársak az mondták neki, ha elmegy harisnyaárusnak, nem lesz belőle soha nagy költő – ezért aztán éhezett tovább. Vajon ez volt a jó döntés?
Ki tudja…
Mindenesetre, én örülök a tegnapi mosogatós feladatnak, mert klassz beszélgetést köszönhetek neki.

A rendezvény egyébként a hét végéig tart, nézzétek el nekem, ha ritkábban jelentkezem. 

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)