Mai Móni

Egy kis flash

Kisiskolás koromban a nyarakat – évzárótól évnyitóig, de szó szerint – egy kis Fejér megyei faluban töltöttem a nagyszüleimnél. A főtt kukorica ezen időszak kultikus eledele volt számomra. Szüleim még ma is emlegetik azt a levelet, amelyet hatévesen küldtem a mamáéktól haza; utóiratként azt biggyesztettem a végére, hogy “nagyon szeretem a főtt kukor Icát”.
Emlékszem, a mama kétnaponta reggel a kertből frissen szedett, vagy tizenöt cső kukoricáról lehúzta a héjat, a hajat, majd egy hatalmas fazékba rakta: alulra tett a levelekből, rápakolta a kukoricát, a tetejét megintcsak héjjal, és némi hajjal fedte be. Felöntötte vízzel, felrakta a sparheltre, és ott is maradt délig. Sóvárogva vártam, mikor lesz már kész, tébláboltam a konyhában, nem lehetséges-e, hogy már puha, de nem. Aztán ebéd után egyszer csak elhangzott a varázsszó: “megfőtt!”, és akkor még mindig várni kellett, hogy ne égesse össze az ember száját – majd leültem, magam elé vettem a tálat, jól megsóztam a kiválasztott példányt, és csak haraptam a sorokat a csövön, éreztem, ahogy a szemek szétpukkantak a számban, a sós és az édes íz kellemesen keveredett, én pedig elégedett voltam és boldog. Kerek volt a világ.
Később, ahogy kamaszodni kezdtem, felborult minden, nem vágytam a régi nyarakra, valami újat akartam, és elvesztettem nemcsak a gondtalan gyermekkort, de szép lassan az azt meghatározó arcok jórészét is. És elmaradt a főtt kukorica is.
Anyám nem főzött soha, mondván, nem éri meg a ráfordított idő, és én sem. Hat órán át forralni egy nagy fazekat a nyári melegben – hát, ehhez nekem sem fűlt a fogam. Épp ezért döbbentem meg, amikor a piacon az árus azt állította, hogy “nem kell ennek több idő, csak tíz perc”. Nem hittem el. Aztán a minap, egy másik ismerősömmel is előjött a téma, ő azt mondta, forrás után egy perc, és elzárja a gázt.
Hitetlenkedve néztem, és vettem nyolc cső kukoricát. És, ahogy a mamától láttam, megpucoltam, megágyaztam e levelekből egy fazékban, rátettem a csöveket, befedtem, felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje. Öt percig hagytam forrni.
Türelmetlenül vártam, hogy ehető hőfokúra hűljön, amit tányérra tettem magamnak. Jól megsóztam, aztán beleharaptam.
És könnybe lábadt a szemem.
Hirtelen ott ültem a kis falusi ház teraszán, az arcom szinte a tányérban, és csak harapom, harapom a sorokat egymás után…
Pont olyan lett, amilyennek lennie kellett. Ha ezt előbb tudom…
Erre az ételre aztán tényleg illik a gyors és könnyű jelző: az előkészítés öt perc, a főzés mondjuk negyed óra a kezdetektől, a költség pedig nekem csövenkét 50 forint volt.

(Fotózni nem tudtam, mire észbekaptam, az összes kukorica elfogyott. A képet innen hoztam.)

 

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. egérke says:

    Nagyon szép, és megható történet. Jólesett olvasni.

  2. Maimoni says:

    Egérke, köszi…Zsófi, nahát!! De rég “láttalak”!

  3. Pelikán says:

    Mintha az en nagyimnal nyaraltal volna, nalunk is ugyanigy ment… En is imadom a mai napig.

  4. Maimoni says:

    Érdekes, hogy sok-sok évig teljesen kimaradt a kukorica… Talán most még párszor sikerül vennem a piacon.

  5. nokedlis says:

    pont ma láttam kukoricát és gondoltam is, de régen ettem (hozzás hasonló körülmények között nyranat nagyiéknál)….

  6. Erzsebet says:

    Én is gyerekkorom óta szeretem. Nálunk a 70-es években még azutcán is árulták. A nyáron minden héten főztem.

  7. Daisy says:

    Sajnálom, hogy kimaradt a felnőtt életedből a főtt kukorica, de az emlékezés fönntartotta az iránta való vágyat.Az én nagymamám már húsz éve nincs, de nap, mint nap eszembe jut, pedig már nem nagyon tudok gyerekkori emlékképeket felidézni.Sose hallottam, hogy ilyen sokáig kell főzni a kukoricát, de sok minden másban is nagyon sokat válozott a konyha technológia. Biztosan meg volt az oka, hogy miért főzték ilyen sokáig. Szépet írtál, én is visszamentem egy kicsit a Mamával töltött nyárba.

  8. Olvastam…és kibuggyant a könnyem….hosszú történet lenne a bableveshez való laskáról…..

  9. Maimoni says:

    Hát, az a helyzet, én is csak mostanában lettem ilyen érzelgős…;)

  10. Wise Lady says:

    Nagyon szép történet!Már írtam nálam egyszer neked, de itt is leírom. Nem konyhatechnológia az oka, hogy hosszú ideig főzték, hanem az, hogy akkoriban nem volt még nálunk kapható a direkt csöves főzésre nemesített csemege kukorica. Nagyszüleink még az úgynevezett tejeskukoricát főzték, ami aztán takarmánykukorica keménységűre érett, csak fiatalkorában volt főzhető, de még akkor is sok idő kellett a megpuhulásához.Egyébként a 20 évvel ezelőtti csemegekukoricát is még 1 órát főzte anyukám. De ma már a 10 perces fajta van.

  11. Maimoni says:

    Tényleeeeeeeeeg, emlékszem, tejeskukoricának mondta a mama!! Gondoltam, hogy a fajta más…

  12. zsuzsmok says:

    Nagyon szép történet sikerült is megkönnyeznem!! Gratulálok a blogodhoz!!! Nagyon tetszik!!Nálunk is nagy kedvenc a főtt kukorica, hasonlóan csináljuk mint a Nagyid is csinálta! Sőt télire is szoktunk fagyasztani belőle, pár megfőtt csövet! A mikróba kiengedjük és élvezzük a nyár ízeit! G


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!