Nálunk itt a városi könyvtárban folyamatosan kiárusítják a régi-régi könyveket, amelyek számára nincs hely, mert a kutya sem nézett rájuk már ezer éve, vagy mert a történelmi-politikai változások okán újfent megmérettettek, és most valahogy kevésnek találtattak. Időnként kincsre lel köztük az ember. Például a méltatlanul feledésbe merült Tabi László Őszintén szólva című kötetére, amely tény előtt értetlenül állok; nem érem fel ésszel, miért nem kellett a könyvtárnak ez a hihetetlenül érdekes, szatírikus kordokumentum.
Gondolkoztam rajta, mit is tudok Tabi Lászlóról. Tömören nem sokat. Gyerekkoromban, a szokásos Kabarécsütörtökök hallgatásakor találkoztam gyakran a nevével, és azt is tudtam, amiben ő benne van, az jó műsorszám. Felnőttként olvastam egy-két írását, de kötete nem került a kezembe – idáig.
Mindenféleképpen idegen tollakkal ékeskednék, ha elkezdenék az életéről regélni, inkább ajánlom elolvasásra László Ferenc cikkét, azután pedig Tabi könyveit. A kötet, amelynek büszke birtokosa lettem potom száz forintért, 1963-ban jelent meg. Ekkor az író Pardon egy percre! című rovata minden vasárnap megjelent a Népszabadság hasábjain, amelyben dohogott csendesen, sokszor apróságnak tűnő, ám a mindennapok során mégis bosszantó ügyek-bajok miatt. A könyv ezekből tartalmaz vagy hatvanat, megfejelve még két vígjátékkal. Minden sora élmény, az a fajta ironikus humor jellemzi őt, amit Efrájim Kishonnál, vagy Bächer Ivánnál élvezhet az ember. Ráadásul, annak ellenére, hogy az említett cikkben azt írják róla, “támogatta a néphatalom rendszerét” – számos írásában olyan kritikát fogalmaz meg épp e rendszerrel kapcsolatban, igaz, nagyon finom humorba burkolva, hogy nem is értem, a korabeli cenzorok figyelmét hogyan kerülhette el a bírálat.
No, de ami miatt ennyit szövegeltem, az a Halászlé című szösszenet. Közvetlen kapcsolata velem annyi, hogy egy ismerősömtől, aki az egyik multinacionális élelmiszercégnek dolgozik, kaptam ajándékba vagy tíz zacskó halászléfixet. Jószívvel adta, nem tudtam azt mondani, hogy nem kell, hát eltettem. Ott áll a szekrényben, és ott is fog valószínűleg, amíg egyszer csak ki nem dobom. Mert hogy meg nem esszük, az tuti. Tabi László sem ette meg – pedig ő még akkor nem is nagyon tudhatta, amit mi már tudunk a készkajákról.
Halászlé
Sírt az egyik szemem, nevetett a másik, amikor olvastam, hogy fel van taláva immár a szárított halászlé is, és a jó magyar konyhának e messze földön méltán nevezetes produkciója ízléses műanyag tasakban – a háziasszonyok igaz örömére – rövidesen forgalomba kerül. Az előzetes jelentések úgy szólnak, hogy a szárított halászlé nem holmi halvány epigonja a hagyományos halászlének, hanem teljes értékű, ízre, színre, szagra egyaránt azonos hatású versenytársa. Hogy ez az örvendetes hír nem koraszülött áprilisi tréfa csupán, nem is utópia s még kevésbé agyrém, azt a televízió idevonatkozó riportja is igazolta, én azonban már ezt megelőzően is készséggel elhittem, hogy a halászlépor, ha forró vízbe öntik, eszményi halászlét eredményez. Még abban sem kételkedem, hogy a porból létesült halászlében jókora haldarabok fognak úszkálni; hogy miként lehetséges ez, nem az én dolgom töprengeni rajta. Mindannyian porból lettünk – mint az köztudomású -, miért ne lehetne a hal is porból?
Nevet tehát az egyik szemem, mert örvendek, hogy a technikai civilizációnak oly fényes korszakában éhetek, amelyben a szárított lé immáron nem képtelenség, hanem vacsora. Ám sír a másik szemem, mert ha íze a pontynak, zamata a hagymának s az édes-nemes szegedi paprikának el nem is vész a halászlé porításának során, valami mégis menthetetlenül veszendőbe megy: a valódi, a tősgyökeres halászlé illúziója, vagyis azoknak az asszociációknak az összessége, melyek a kisipari halászlé élvezetének kíséretében az emberben felmerültek. Nem gyomor s nem az emésztőnedvek ügye ez, a veszteséget kedélyén, hangulatán mérheti a fogyasztó. (A régimódi halászlét ettük, a szárítottat fogyasztani fogjuk.) A porból készült gőzölgő halászlé fölé hajolva nem a szőke Tisza hömpölygő hullámait, nem is a napszítta halászlegényeket s még csak nem is egészségtől duzzadó, jókedvű s a tűzhely mellett serénykedő asszonyokat fogok látni, hanem a retorták és lombikok hatalmas rendszerét, futószalagon áradó műanyag tasakokat és végül TEFU-autókat, melyek a ládákban tárolt halászlét az ország minden részébe sietve elviszik. A szárított halászlé mint vacsora, persze mind ennek ellenére is ízletes, praktikus és olcsó lesz. De a szárított halászlé mint halászlé, mégsem lesz az igazi. Számomra legalábbis nem.
De hát ki állította, hogy ez az új típusú ételféleség – nem sértő szándékkal mondom így, de nevezzük nevén a gyereket -, szóval, hogy ez a szárított halászlé a magamfajta konzervatív ínyencek számára készül? Senki. Azok számára készül elsősorban, akik vagy azért, mert fiatalok, vagy azért, mert bár nem fiatalok, de korszerűen gondolkoznak a táplálkozás szent ügyeiben is, lelkesen fogadják és örömmel élvezik a technika és a vegyipar minden vívmányát. Fájdalom, nem tartozom közéjük: a fejlődést ugyan megelégedéssel veszem tudomásul, de a közben elillant illúziókat, jelen esetben a halászlé poézisét keserűn reklamálom.
Nagy szerencse, hogy a generációk váltják egymást, s a technika fejlődéséből minden nemzedék csak korlátozott mértékben részesülhet. Tessék csak elképzelni, mit szólna Krúdy Gyula, ha még élne, és szárított halászlével vendégelné meg az óbudai kocsmáros? És tessék csak elképzelni, hogy mit szólnék én, ha megérném azt az időt, amikor majd a szárított halászlé mellé konzervdobozban teszik le a cigányzenét, valamint azt a kis üvegfiolát, amelynek tartalmát felszippantva a dolgozót ugyanaz a fajta kellemes bizsergés fogja el, mint amilyent azelőtt érzett, ha rámosolygott egy kökényszemű csalfa lyány.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
És akkor még alig volt ilyen vegyipari termék az étlapon. Mit szólna most? Milyen jó a borítója is!
Hát, ez nem az ő világa, az biztos…:))Nekem is tetszik a borító! Azt juttatta ezembe: mondj igazat, betörik a fejed! (Kíváncsi lennék, neki mikor “koppantottak” oda…)