Mikor voltál Visegrádon?

Még tavaly ősszel történt, hogy  emberem születésnapjára hirtelen ötlettől vezérelve egy 3 nap/2 éjszakára szóló kupont vásároltam a visegrádi Silvanus Hotelbe. Visegrádon nem jártam úgy 25 éve, akkor is osztálykirándulás keretében, semmi emlékem sem volt a városról – ami egyébként valóban város, dacára annak, hogy teljes lakossága 2015-ös adat szerint mindössze 1832 fő.

A visegrádi vár. Forrás

– A Silvanus az régi – mondta ismerősöm, Bandi -, mi mindig a Thermálba megyünk, az klassz.

Nos, megijedtem kicsit – bár a szállodáról a vendégek jó véleménnyel voltak az egyik szállásfoglaló oldalon. Mindenesetre bizakodva vágtunk neki az útnak, lévén, hogy utoljára talán négy éve voltunk valahol kettesben. 

Hát először is: a Silvanus hotel gyönyörű. Majdnem ugyanolyan magasan van, mint a vár, ennek köszönhetően csodálatos a panorámája a Dunára. Az első két szintjét két éve felújították, mi az elsőn kaptunk szobát, ami teljesen korrekt volt. A hotel wellness részlege is rendben van, voltunk szaunában, gőzben, és én még masszázsra is bejelentkeztem – mivel indulásunk előtt felelőtlenül balra néztem, és beállt a nyakam. Az első éjszaka alig aludtam, annyira fájt… Azért, elég félelmetes dolog ez így negyven felett, hogy az ember egyszer csak arra jön rá, hogy egy sima felöltözéshez is be kell melegítenie.

Az első – és egyetlen – teljes napunkon úgy gondoltuk, kicsit szétnézünk a városban. Nos, január közepe lévén nem hömpölygött tömeg sehol, cukrászda, kávézó zárva – ellenben találtunk egy jópofa, Zugfőzde névre keresztelt pálinkamúzeumot. Ha Visegrádon jártok, ne hagyjátok, ki, nagyon érdekes: sok információt szerezhettek a pálinkafőzés történetéről, annak szabályozásáról, a felhasznált alapanyagok köréről – és még üvegcímkét is tervezhettek. Nos, a múzeum megtekintését követően úgy döntöttünk, ebédelünk; fél tizenkettő volt, ám az étterem, amit kinéztünk magunknak, csak délben nyitott.

Most mit tegyünk?

Hideg volt.

Visszaültünk a kocsiba, és elindultunk. Egyszer csak egy tábla azt mutatta, hogy ha arra megyünk tovább, Esztergomba jutunk úgy 20 kilométer megtétele után. – Elmenjünk Esztergomba? – kérdezte emberem. – Menjünk – mondtam én, és már bújtam is a TripAdvisort, milyen kávézót javasol nekünk; a városközpontban, a Széchenyi téren található Café Negráról csupa jókat írtak – megcéloztuk hát.

Fiatalos hely, jópofa dizájn – de egyetlen mosolyt sem kaptunk a nagyon elfoglalt pincérnőtől. Ráadásul olyan csészében kaptam a kávémat, amelynek az aljára viszonylag nagy csomó zacc ragadt, jól össze is maszatoltam magam vele, mire észrevettem. Az árlapot forgatva arra kellett rájönnünk, hogy tényleg csak kávézni lehet itt – na meg különböző alkoholokat fogyasztani – enni azonban semmit. Még egy szelet sütit sem. Fizettünk a továbbra is rendkívül kedvetlen felszolgálónál, és inkább megcéloztuk a szemközti Beerfort Pubot, amelyről ugyan nem írtak annyi jót a TripAdvisoron, viszont közel volt, és ételt lehetett benne kapni.

Forrás: a pub Facebook-oldala

Beléptünk, a felszolgáló srác ránk mosolygott, és kedvesen köszönt; meg voltunk véve.

Hangulatos belső tér, patikatiszta – bár nagyon picike – mosdó, jó zene kellemes hangerővel, és remek ételek. Maximálisan elégedettek voltunk, picit beszélgettünk is a sráccal, aki elmondta, hogy a közeli Leányváron főzik ezt a bizonyos Beerfort nevű sört, 2015-ben kezdték, és a tulajdonos úgy gondolta, hogy nyit erre a márkára egy pubot. Egy biztos: látszik, hogy szívvel hozták létre a helyet, remélem, ez a szív benne is marad a továbbiakban is.

Visszaautóztunk Visegrádra, és időnk további részében bevetettük magunkat a wellnessbe. nagyon jólesett, kikapcsolódás volt, mint ahogy a hotelben töltött idő egésze.

Véleményünk szerint egyetlen gyengébb pontja van csupán a szálláshelynek, amin, ha javítanak, újabb tömegeket tudnak majd megnyerni maguknak: ez pedig a konyha. Rossznak semmiképp sem mondanám, inkább a kényelmes, harminc éve megszokott ételek mind a reggelinél, mind a vacsoránál. A cukrászsütemények – szívem fájdalma  – jelentik a mélypontot. Bár a férjem nem érti, miért akadok fenn ezen mindig, “mit vártál?” – kérdezi tőlem ilyenkor, de egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs ott valaki, aki megmondaná a cukrászoknak, hogy gyerekek, ez ROSSZ.  Hogy nincs valaki, aki megkóstoltatná velük a hulalás borzalmakat, és rámutatna, hogy tessék, ezt adjátok a vendégnek. Kis odafigyeléssel, kis többletköltséggel olyan ugrásszerű javulást lehetne elérni, hogy örömmel eszegetnék a kis édes falatokat a hotel vendégei, élményt jelentene nekik, és nem egy újabb próbálkozást, amit aztán ott is hagynak a tányéron.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)