Elérkezett nyaralásunk utolsó napja. Fájdalmas volt, mert úgy éreztem, éppen kezdünk belejönni. Már nem izgatott annyira, mi lehet itthon, nem járt a fejemben, hogy vajon mindenki időben megkapta-e a sütit, az sem zavart, hogy a negyedik éjszakám telt el úgy, hogy félig ébren vagyok, félig alszom, a kényelmetlen, kicsi hely miatt. Napközben pótolgattam a kimaradt alvást, úgyhogy jól voltam, tényleg. Mindenki jól volt.
Mivel azonban éppen szeptember elseje volt, előirányoztuk a hagyományos szeptember elsejei kép készítését – rendhagyó módon. Természetesen a bejegyzés ebből meg is született, ahogy azt már megszokhattátok.
Úgyhogy reggeli, illetve a “szokásos” kávé után lesétáltunk a tengerpartra.
Ez az út vezet a strandra.
Cipőt, zoknit le.
Lesz kép, vagy nem lesz?
Elkezdtük. Álljatok ide, csíz, jó, nem kötelező, katt. Katt, katt, katt.
Ekkor odajött egy fotós srác, aki abból él, hogy fényképezi a strandon a turistákat, és elkezdte ugráltatni az egész családot, hogy most így, meg úgy álljunk, és én tudtam, hogy hülyeség az egész, nem fogjuk megvenni, mert egy óra múlva indulunk, sietünk – de azért csak pózoltatta a gyerekeket.
Miután elment, folytattuk, amiért lementünk.
Mire visszaérkeztünk a lakókocsihoz, már ott toporgott a váltás. Azt ugyanis nem beszéltük meg, legalábbis nem emlékeztem, hogy tízig ki kell cuccolni. Már össze voltunk pakolva, úgyhogy mindent bedobtunk a kocsiba, és elindultunk.
Nagy terveink voltak. Nekem van egy olyan kattanásom, hogy szeretnék kocsival végigmenni az Isztriai-félsziget tengerpartján. Felvetettem, mi lenne, ha úgy mennénk haza, de egyből be is láttam, hogy ez nem fog menni, legalább duplája lenne az út. Jó, akkor nézzük meg Portorož-t, állítólag gyönyörű. Nem is lenne nagy kitérő.
Nem untatlak benneteket a részletekkel: végül úgy döntöttünk, Triesztet útba ejtjük, ott ebédelünk, és onnan már úgy megyünk haza, hogy nem állunk meg.
Triesztnél a tenger
Jó döntés volt, Trieszt gyönyörű. Épp csak megkapirgáltuk kicsit, azaz, tulajdonképpen csak egy-két órányi benyomást szereztünk, de eldöntöttük akkor: ide visszajövünk. Csodás város, épületeit tekintve egyes részein az ember azt hihetné, Budapesten jár – csak mondjuk, ha oldalra néz, akkor a tengert látja.
Erről jut eszembe, miután hazajöttünk, elkezdtem kicsit utánaolvasni a város történelmének, és az egyik internetes oldalon az alábbi kérdést találtam:
Bár a hölgy a kérdésére ott nem kapott választ, megnyugodtam, hogy ezt legalább tudom.
Rengetegen járnak robogóval, és robogóparkolókban rakják le a járművet.
Rettentő éhesek voltunk, úgyhogy beültünk enni egy bizonyos Rossopomodoro nevű helyre, ami valamiféle pizzás étteremlánc.
Beültünk enni
Tudom a wifi-kódot.
Egyébként a wifit egész nyaralásunk alatt szűken mérték az olaszok. A kempingben például, ami négycsillagos, hiperszuper, egyetlen ponton volt free wifi, reggelenként egész csődület támadt ott, mindenki nézte az e-mailjeit, ezt-azt, mert ha venni akart az ember, órákra bontva lehetett, és egészen horror ára volt. Lehet, hogy családvédelmi okokból vezették ezt be így – ne kockuljatok, beszélgessetek…
Nos, ebéd után kerestünk egy fagyizót, itt is finom fagyit ettünk, mint eddig mindenhol – főleg a pisztácia ízlett nekem nagyon -, de amitől lehidaltunk, az ez volt:
Kutyafagyi! Több ízben, ráadásul.
Ezen élmények után újra kocsiba szálltunk, és hazajöttünk. Alig léptük át a határt (ami nincs, noha van), amikor csörgött a telefonom: helló Móni, sütit szeretnék rendelni.
Welcome home.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: