1.0Mai Mónihttps://maimoni.cafeblog.humaimonihttps://maimoni.cafeblog.hu/author/maimoni-2/<p>Már <a href="https://maimoni.cafeblog.hu/2015/02/01/az-a-hosszu-asztal/">kétszer is elmeséltem</a> a <a href="https://www.facebook.com/bisztroklub">Péntek Esti Bisztró Klub</a> keletkezésének történetét, azonban egyéb irányú elfoglaltságaim miatt sajnos több vacsoránkról nem is adtam hírt. Pedig mindegyik megérdemelte volna. Mindenesetre, a legutóbbi este a vendégek tőlem, mint afféle háziasszonytól kérdezték, hogy hányadik vacsoránál is tartunk -  mire én kevés gondolkodás után rávágtam, hogy hat. Aztán később utánaszámoltam a facebook-oldalunkon, és kiderült, hogy ez volt a nyolcadik.</p> <p>A koncepciót azért összefoglalom: szándékunk az volt, hogy egy hosszú asztalhoz ültetjük le a vendégeinket, akik előre foglalással jelzik részvételi szándékukat - hiszen különleges ételekről lévén szó, az alapanyagokból pont annyit szerzünk be, amennyi kell. Egy ételsor van, a hozzá párosított italsorral, egy árban, punktum.</p> <p><a href="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/a51.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-10066" src="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/a51-450x600.jpg" alt="a5" width="450" height="600" /></a>Az elmúlt egy év során kialakult egy kisebb törzsvendégkör, akikhez azért mindig érkeznek újabb vendégek, aminek én nagyon örülök, mert minden új vendéggel színesedik a paletta. Most például bal kezem felől egy olimpikon ült a feleségével, de volt a csapatban látszerész, fogorvos, fürdőruhagyáros, gyógymasszőr, kikötőmester. Kiváló beszélgetések alakulnak ki, és szeretem látni, ahogy az egymásnak addig idegen emberek beszélgetni kezdenek - ha ez nem megy, hát besegítek. Odaülök, és kérdezek. De erre igazán ritkán van szükség, mert az esetek többségében a vendégek kiválóan feltalálják magukat. Sokszor az az érzésem, hogy az emberek nagyon is ki vannak éhezve a közösségi életre, a beszélgetésekre, arra, hogy új ismeretségeket kössenek, de ennek a lehetősége valahogy egyre jobban szűkül. Nincsenek - vagy legalábbis igen kevés van - közösségi terek a középkorúaknak, én például kifejezetten hiányolom, hogy nem lehet társastáncot tanulni, legalábbis erre felénk nem. A fiataloknak van szórakozóhelyük, diszkóban nincs hiány, de egy olyan hely, ahova <strong>nem tivornyázni</strong>, hanem egyszerűen beszélgetni, és igen, adott esetben valamiféle klasszikus táncot táncolni összejöhessen a negyvenen felüli korosztály - nincs.</p> <p>Lehet, hogy a mi vacsoráink egyszer még erre is alkalmasak lesznek? Ki tudja. Tény, hogy zömében a mi korosztályunk - tehát 40 felett - látogatják ezeket a kis rendezvényeket, és bár minden este előtt izgulunk eléggé, végül örömmel térünk haza, hogy igen, ez is egy jó este volt. Pont úgy, ahogy Zorán énekli.</p> <p>[embed]https://www.youtube.com/watch?v=wuVYHV0IVaw[/embed]</p> <p>Mondjuk, könnyen beszélek, én csak a desszertet készítem. A munka oroszlánrésze Vilmosé, a vacsorának otthont adó <a href="https://www.facebook.com/bistroclassico?fref=ts">Bistro Classico</a> üzemeltetőjéé, aki kiváló séfjével, Katalinnal gyakorlatilag levezényli az egész vacsorát, míg én kint csacsogok a vendégekkel, majd a desszert előtt tíz percre eltűnök a konyhában, és ott megbeszéljük, hogyan tálaljuk ki, amit hoztam. </p> <p>Szóval ennyi a részem, mégis magaménak érzem az egészet, mert a szemem előtt kezd a semmiből lábra állni és járni, amit mi hívtunk életre, aminek mi adtunk tartalmat, és ami egyre inkább kezd megtelni élettel.</p> <p>Így volt ez most is. A menü:</p> <p><a href="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/a26.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-10064" src="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/a26-450x600.jpg" alt="a2" width="450" height="600" /></a>A poharakban azok a kis polipnak látszó izék aszalt hibiszkusz virágok, és nagyon finomak...</p> <p>Az első fogás édeskömény leves volt zöldség chipsszel és passiógyümölcs-öntettel, ami így egészen fantasztikus összhangot eredményezett. A mellettem ülő vendég egyszer csak hozzám fordult, és azt mondta: "én nem emlékszem, mikor ettem utoljára ilyen harmonikusat. Nekem most gondolkodnom kell." Hódított a camembert szarvasgombával, mézes fügével, nem okozott csalódást a lazac papírhüvelyben, ropogós zöldségekkel. A mustban párolt borjúcombnál már-már elaléltunk, és ezt követően jött az én szerény desszertem, ami az ételsoron még meglepetésként szerepelt (ami azt jelenti, hogy fogalmam sem volt, mi lesz), de néhány nappal a vacsora előtt bevillant az, hogy Őszi chanson. De nem az ontmonotonbútkonokon, hanem az én sanzonom, ami megmutatja az elmúló nyarat, a jelent, és előremutat a közelgő hidegre, egy jó adag reményt adó csokival. Azaz: millefeuille málnával, rozmaringos-szilvás kosárka és borozzi, a tömény olasz csokitorta háromszög formában egy tányéron. Valahogy így.</p> <p><a href="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/fotó-4.jpg"><img class="aligncenter size-large wp-image-10069" src="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2015/09/fotó-4-600x450.jpg" alt="fotó 4" width="600" height="450" /></a>Utólag kérdeztem az egyik vendéget, ízlett-e a desszert - ezt a választ kaptam:</p> <p>- Nem is volt kérdés! A téllel kezdtem, mert az nagyon ment a vörösborhoz, aztán lazultam a nyárral. Rögtön rájöttem, hogy ez lesz a csúcs, ezért megfeleztem, és az ősz után megkoronáztam vele az estét.</p> <p>Októberben találkozunk újra. Már alig várom.</p> <p> </p>rich