1.0Mai Mónihttps://maimoni.cafeblog.humaimonihttps://maimoni.cafeblog.hu/author/maimoni-2/Amikor a tanév végén Zsófi zongoratanárnőjének vittünk egy cserepes gerberát, az átadás pillanatában megcsillanni láttam a megajándékozott szemében valamiféle előzetes bűntudatot. Sajnálkozva nézett a szép kis gerberára.<br>- Csak nem te is...? Nálad sem élnek sokáig? - kérdeztem együttérzően.<br>- Nem...sajnos, mindig megfeledkezem róluk - fakadt ki.<br>Tudtam, miről beszél.<br>Mert, én szeretem a virágokat. A virágzókat és a zöldeket egyaránt, kint, bent, mindenhol, másoknál mindig megcsodáltam a burjánzó életet, és közben azon gondolkodtam, nekem miért nem megy ez?<br>Anyám, aki a szememben valóságos dísznövénykertész, hatalmasra növesztette a lakásukban ugyanazokat a növényeket, amelyek nálam alig-alig mutattak fejlődést egyik évről a másikra. Rengeteg növényt nekem adott, én meg sorban pusztítottam ki őket, noha nem tudatosan. A helyzet az, hogy megfeledkeztem róluk, a szükségleteikről. A leggyengébb láncszem volt mindig az, amelyről észbe kaptam: amikor már teljesen lekonyult, öntöztem bőszen, bűntudattal.<br>Virággyilkos vagyok - döbbentem rá egyszer, amikor két elszáradt növénnyel ballagtam a kuka felé. Miért van az, hogy csomó dologban jónak, sőt, kimondottan ügyesnek érzem magam, de valahogy a virágokkal nem találom meg a közös hangot...? Még azt sem lehet mondani, hogy nem lehet rám élőlényeket bízni, mert hát, lám, négy gyermekem egyenletesen és szépen fejlődik, és a kutya is életben van.<br>Az előzmények fényében kicsit megrémültem, ám az élet új kihívásának tekintettem, amikor családostól külföldre költöző barátnőm azzal állt elő, nekem adná néhány kedves növényét, gondozzam őket eztán én, itt a házban nálunk biztosan elférnek.<br><div><a href="http://1.bp.blogspot.com/-MX_EcP0_qOk/UEIWlK-aHsI/AAAAAAAAHmU/-7hI1SXknPI/s1600/fot%C3%B3(1).JPG"><img border="0" height="320" src="https://maimoni.cafeblog.hu/files/2012/09/fotó1.jpg" width="240"></a></div>Nem tudom, érezte-e hangomban a bizonytalanságot, félve mondtam igent, noha örültem a készen kapott nagy növényeknek, előre tartottam attól, mi lesz, ha ezeket is kipusztítom, mint sok korábbit. Itt az alkalom, hogy megváltozzam hát ezen a területen is, gondoltam, majd ellenálltam a fejemben zengő "virággyilkos! virággyilkos!" vádaskodásnak, és hazaszállítottam a zöldeket. Tizenegy kisebb-nagyobb cserepest.<br>Elhelyeztem őket itt-ott, barátnőmtől kapott instrukciók alapján - melyik fényigényes, melyik kevésbé -, és azóta NAGYON próbálok figyelni, hogy megfelelő időközönként öntözzem őket. Éva tápoldatot is adott a növények mellé, és igen, jénahát, fejlődnek a zöldek!<br>Igaz, annyira a lakáson belüliekre koncentráltam, hogy a nyár elején, az udvaron ültetett két sor büdöskéről megfeledkeztem - vagy inkább hadd mondjam úgy, a természet gondjaira bíztam őket, de hát, a természet idén nyáron nem volt kegyes a növényvilághoz. Sejthetitek.<br>Szóval, nem tudom, hogy fog ez alakulni. Én és a növények. Lehet, hogy öreg koromra összebarátkozunk. <br><br>Ti hogy vagytok ezzel? Ösztönösen működik? Tanulható?<br><br>rich