1.0Mai Mónihttps://maimoni.cafeblog.humaimonihttps://maimoni.cafeblog.hu/author/maimoni-2/Bár mi jelenleg nem a fővárosban élünk, kipróbáltuk néhány hónapig; a közlekedés, az maradandó nyomot hagyott bennünk. A gyerekek rajongtak a metróért, a villamosért, én meg csak mérgelődtem, hogy lehet így kitolni a babakocsisokkal, hogy a kerekesszékkel közlekedőkről ne is beszéljek. Tudom, vannak segítőkész emberek, találkoztam ilyenekkel; de azért sok tapasztalat azt mutatja, lehetnének többen is...<br>Íme néhány vélemény:<br><br><em>„Tizenöt évvel ezelőtt három gyerekkel vettem a BKV-s akadályokat. Alapvető a kisméretű, könnyű, de stabil babakocsi. Bizonyos mértékig pofátlannak kell lenni, akkor sem sokan segítettek, most meg pláne nem. Ha valóban kellett a segítség, akkor nem szégyelltem megkérni valakit, hogy segítsen. Általában jó hangosan, udvariasan, hogy égő legyen visszautasítani. Közben mosolyogtam ezerrel. Bejött ez a taktika. Most már sok az alacsonypadlós busz, a villamosokon is egyre több a széles ajtó. Ki kell tapasztalni a gyakran használt járatokat, és általában ahhoz az ajtóhoz kell nyomulni, ahol várhatóan nincs középső korlát. A többi utas arckifejezésével meg nem kell törődni, azért nem annyira vészes a helyzet.”<br><br>„Ha babakocsival közlekedsz:<br>1. Legfeljebb egy ajtó van, ahol felfér.<br>2. Ha odaállsz az ajtóhoz, senki nem segít majd felemelni. 3. Ha az előzetesen végzett súlyemelő gyakorlatoknak köszönhetően karod erejével fel is tudnád lódítani a kocsit, nem lesz rá semmi esélyed, hogy be tudd tenni a járatba, mert senki nem áll arrább. 4. Ha neadj’ Isten be tudtál furakodni, és elviseled a szemrehányó, megvető, gúnyos, néha együttérző pillantásokat, lefele menetelnél kicsi esélyed van arra, hogy arrább állnak. Segíteni meg páne nem fognak. 5. És ha még néhány cekker is van nálad…”<br><br>„A kicsi kilenc hónapos koráig használtunk hátmerevítős kengurut, szinte mindenhová a városban, nem is szeretett nagykocsiban utazni. Ezután vettem egy „ernyőre csukható” vászonkocsit, amit elrongyoltunk a következő másfél évben. Buszon-villamoson ezzel a legegyszerűbb közlekedni, bár egy használható ajtó van csak.” </em><br><em><br>„Nekünk is volt kengurunk, de nem igazán vált be, mert rettentően húzta a hátamat meg a vállamat, overálban bele sem tudtam tenni a gyereket. Mindig fognom kellett legalább egy kézzel, mert nem éreztem, hogy biztonságosan tartaná a babát. Aztán vettünk hordozókendőt! Azóta tömegközlekedünk össze-vissza... Tudom befelé fordítva vinni, vagy nézelődhet kifele; ha huzat van, vagy fúj a szél, az arcához teszem a kendőt, úgy nyugodtan alszik mögötte. Szóval nekünk nagyon bevált, a gyerkőc kétéves koráig használható, bár ekkor már inkább apuka a cipelő személy.”<br><br>„Mi nem nagyon tömegközlekedünk, amit csak lehet, gyalogosan közelítünk meg. Szerencsére szinte mindent elérünk így is, amelyik boltba pedig nem tudunk bejutni (túl magas lépcsőfokok, keskeny ajtók) azt mellőzzük. Szóval: kerékpárosok a járdán! Mármint a járdán száguldozó felnőttekre gondolok. Nekem több kellemetlen élményem is van velük kapcsolatban. Az egyik legrosszabb az volt, amikor a legkisebbel láthatóan terhesen a középsőt (nem sokkal volt több 1 évesnél) babakocsiban toltam, a legnagyobb (alig múlt akkor 3) mellettünk sétált, és éppen a járdára szerettem volna feltornázni magunkat az útról, éktelen csilingelésbe kezdett valaki. Eleinte fel sem fogtam a dolgot, aztán láttam, hogy pár centire a kocsitól húzott el egy biciklis. Még neki állt feljebb, hogy miért nem figyelek még rá is a járdán! Azóta csak kétszer ütötték el majdnem valamelyik nagyot a járdákon kerékpározók…”</em>rich