Rengeteg esemény történt a héten, nagyon sok új feladat, kihívások, leküzdendő akadályok, erre, csak hogy még nehezítsünk egyet a pályán, befogadtunk egy kiscicát. Neve is lett hamar: Pedro Pascal. Nyolc perccel később már csak Pepe.
Pedróék eredetileg heten voltak testvérek, ő lehetett a legkisebb, de legalább is a bántalmazott a családban, mert a kölykök közül ő félt a legjobban. A férjem azt mondta, ha macskát hozunk, csak kandúr lehet, és hát mindössze kettő fiú volt, egy kis cuki fekete, meg ő. Őt választottuk, gondolván, hogy a nyugis környezetben majd felbátorodik talán.
Nyugis környezet, aha. A Manci. A hörögvemacskákatkergető Manci. Na, ő mit fog szólni?
Ebben a dobozban hoztuk haza, a képet Zsófi lőtte és feliratozta, akkor még a Mando név is játékban volt
Manciról ritkán írok itt – ő a mi kétéves csoki labradorunk -, de annyit érdemes tudni róla, hogy egy tünemény. Elképesztően jó természetű, nyugodt, kiegyensúlyozott, nem követelőző, engedelmes, igaza volt a kutyaiskolás Ferinek, aki két és fél éve azt mondta egy beszélgetésünk alkalmával, hogy a mi életmódunkhoz egy labrador szuka (és azt az utóbbit is hangsúlyozta) passzolna a legjobban. Igaza lett. Manci minden tekintetben beleillik a családunkba, nagyon szeretjük. De én már egy ideje mondogattam a férjemnek, hogy szeretnék egy macskát. Ugyanis, a ház nagy, a telek nagy, és vannak egerek. Jó lett egy macska, hogy megfogja őket. Bio irtó.
Hát köszi szépen.
Most azonban valami mégis megváltozott. Mivel a cukrászdában már második éve gyűjtünk a zalai cicamentő Bársonytalp Egyesületnek (kóbor macskákat ivartalaníttatnak, plusz gazdát eresnek a gazdátlan cicáknak), követem őket a Facebookon is, és sokszor láttam már a megosztásaikat, hogy éppen milyen kölykök várnak szerető otthonra. Elképesztő! Mármint az, hogy hány felelőtlen macskagazda van, akit nem érdekel, hogy a macskája két év alatt benépesít egy közepes hazai várost, nem ivartalaníttatnak, a kölykökkel meg majd lesz, ami lesz.
Csak az a baj, hogy nem kell ennyi helyre macska.
Felelős állattartás, ez az, amit a szelektív hulladékgyűjtés után kollektíve meg kell tanulnunk.
Szóval, mutattam néha a férjemnek is a képeket, hogy nézd, milyen aranyosak, meg hogy milyen soknak nincs gazdája… És egyszer csak megenyhült. Én meg már akcióba is léptem, hiszen tudtam, választék van bőven.
Amikor hazaértünk, Manci olyan izgatott lett, hogy ugatva próbált a doboz közelébe férkőzni, és bár elég fegyelmezhető, mégis, meg kellett fognunk ahhoz, hogy ne támadja meg a dobozban reszkető cicát. Fel is vittük a kis állatot inkább az egyik szobába, ott elhelyeztem neki az almot, ő rögtön a függöny mögé bújt, és innen csak egy nagyon egyszerű játékkal (fapálca végén 30 centi hosszú szalagok) tudtuk előcsalogatni.
Eltökélt voltam, hogy összehozom őket Mancival, megbarátkoztatom a macskát meg a kutyát, menni fog. Nem volt könnyű, Manciból többször elő akart ugrani a vadászkutya, de íme, az ötödik napon, elengedett kézzel:
Ja, és most már nyugodt szívvel megrendeltem a cicaházat.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
