Végigettük Szentendrét – itt a mi sorrendünk

Jókat ettünk Szentendrén. Összességében azt mondhatom, nagyon jókat. Igaz, követtem az ajánlásokat, amelyeket a Facebook-oldalon kaptam, ez alapján tettem javaslatokat családtagjaimnak különböző éttermekre. Úgy érzem, lelkiismeretesen teljesítettünk, az egész család rendesen odatette magát.

1. Első este még csak hárman voltunk, a férjem, Zsófi és én, a fiúk, Bence és Bálint csak a következő napon tudtak csatlakozni hozzánk. A Duna-parton sétáltunk éppen, amikor észrevettem, hogy ott van az a bizonyos Cardinale nevű olasz étterem, amelyet elég sokan ajánlottak. Éppen le tudtunk ülni, tele volt, és ennél az étteremnél minden este ezt láttuk. Minden, amit rendeltünk, telitalálat volt, fantasztikus ízek, friss ételek, kedves, udvarias, mégis laza kiszolgálás, pincérünk vicces, de nem túlzóan, szóval, elégedetten álltunk fel az asztaltól. Ide aztán visszatértünk ötösben is, két nappal később, és bizony akkor is igen jót vacsoráztunk.
2. Másnap délben – még mindig hármasban – a St. André bisztróba fújt be bennünket a szél, szintén a Duna-parton található, de nem annyira a központi részén. Nos. Rajtunk kívül két asztalnál ültek. Sokára kaptunk étlapot, sokára kaptunk mindent – viszont az ételek hibátlanok voltak. Ráadásul, a felszolgáló lány is irtó kedves volt, egyszerűen nem értem, hogy lehetett ennyire, de ennyire lassú. Szóval, míg egyik oldalon felhúztuk magunkat kissé a tempón, másik oldalon meggyőzött a konyha, hogy mégsem volt rossz választás.
3. Estére a híres Aranysárkányba foglaltam helyet, ebédidőben mentem be, üres volt, a felszolgáló azt mondta, valószínűleg nem lesz telt ház, de persze, biztos, ami biztos alapon foglaljuk le öt főre, este hétre. Addigra megérkeztek ugyanis a fiaink is, az étteremben találkoztunk. Ahogy az angol mondaná, well. Voltak nagyon eltalált ételek, de ért csalódás is – simán lehet, hogy csak minket, csak akkor, de mégis, összességében elmaradt az a nagy “bammm”, tudjátok, az a “bambamm”, amint azt a L’ecsó című remekműben olyan kiválóan megfogalmazta a kis patkány. Ami a legfurcsább volt: itt a belváros közepében csütörtök este ez az étterem este 7 és 9 között rajtunk kívül más vendéget nem látott – miközben a Duna-parton csak-csak megteltek a helyek…
4. Következő ebédünket ismét a Duna-parton, a Christine-ben ejtettük meg, bár senki sem volt nagyon éhes, mégis, az előételként szereplő kacsamáj, amit a férjem kért magának könnyű ebéd gyanánt, olyan fergeteges volt, hogy mindannyian rájártunk. Az én fokhagyma krémlevesem sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, sajtpuffancsokkal hozták, teljesen odavoltam. Egyetlen zavaró tényező volt csupán, ami nem az étterem, hanem a széljárás hibája volt; a teraszon ültünk, és a szomszéd asztal dohányzó volt, vendégei éltek is a lehetőséggel rendesen, és hát a szél pont felénk hozta a cigifüstöt, ami sokat rontott ebédünk élvezeti értékén – de mondom, ez egyáltalán nem az étterem tehetett róla. Este visszamentünk vacsorázni a Cardinale-ba, és akkor sem csalódtunk.
5. A negyedik napon hajóra szálltunk, irány Zanzibár Visegrád. Van a MAHARTnak egy szuper körjárata, vagyis, nyáron szuper, mert, ha jól emlékszem, óránként indulnak Szentendréről a hajók, megállnak Leányfalunál, Tahitótfalunál, majd Visegrádon, és ugyanígy mennek vissza. A körjárat szépsége az, hogy 1) a jegy 500 Ft/fő, 2)az ember bármelyik megállónál kiszállhat, mint egy hop on – hop off buszról, és visszaszállhat a következő hajóra. Sajnos, szeptember közepén már csak napi egy járat indult, tehát ez a kiszállós-visszaszállós jópofaság nem játszott, Visegrádon eltölthettünk másfél órát, és indult vissza a hajónk. Nos, Visegrádon a másfél óra kevés arra, hogy bármilyen komolyabb programot szervezzünk ott, várat nézzünk, vagy valami hasonlót. Így aztán – mivel meglehetősen éhesek voltunk – bevetettük magunkat a kikötőhöz legközelebb eső étterembe, a Renaissance {reneszánsz}-ba. Nem mondhatom, hogy nem voltak előítéleteim a kosztümös felszolgálók láttán – nyilván lehúzós, turistás hely -, de meglepően klassz ebédben volt részünk semmivel sem drágábban, mint a korábbi szentendrei étkezéseink alkalmával. Szóval igen jókat ettünk itt is – majd visszaültünk a hajóra, irány újra Szentendre.
6. Nehezen éheztünk meg estére, ráadásul szombat volt, minden csurig. Mondtam a családnak, hogy a Kacsakőben szeretnék vacsorázni, aki nem bírja a foodtruckokat, mehet máshova, hisz’ nem vagyunk összenőve, de ezt a helyet az én kedves olvasóim ajánlották, muszáj kipróbálnom, legalább nekem – érveltem.Hát, a Kacsakőnél éppen Lámpaláng koncert zajlott, egy szabad szék, vagy asztalféleség sem volt, így aztán mégis engedtem nyöszörgő családtagjaimnak, és kihagytuk a Kacsakőt – ami fájó pont a szentendrei nyaralásban. Helyette viszont valami egészen kiválót találtunk. Ez a mi (vagyis a férjem és az én) szállásunkhoz igen-igen közel volt, és addig csak azért nem ültünk be oda, mert azt hittük, hogy egy kocsma. De nem,  a kockás abroszokkal letakart asztaloknál vacsoráztak az emberek, méghozzá annyian, hogy csupán némi várakozás után, és nagy szerencsével kaptunk asztalt. Egy tangóharmonikás játszott aznap este, nekem nagyon tetszett, olyasmiket elevenített fel, mint a Forró szél, tudjátok, a Surda zenéje. El is meséltem a gyerekeknek, hogy a Surda egy szuper sorozat, férfi fodrászként kezdi a fickó, utálja, unja, keresi magát, nem tudom hány részen keresztül szerencsétlenkedik, tiszta lúzer, majd a végén, egy véletlennek köszönhetően női fodrászként teljesedik ki. Óriási. Nos, a Corner étteremben szerb konyhát visznek, nagyon korrektül, igazán ízletes ételeket ettünk, ráadásul a pincérnőnk kifejezetten szórakoztató volt. Vicces, vagány, jópofa. Élmény volt ott vacsorázni. És erre másnap olvasom a neten, hogy “meghalt Ljubisa Samardzic szerb színész, akit a magyar közönség leginkább a Forró szél című jugoszláv sorozat Surdájaként ismerhet”- hát ez hátborzongató volt.
7. Az utolsó ebédünkre hagytam a nagyágyút, a Rosinantét. Tényleg, csak jókat hallottam róla, igyekeztem is fékezni az elvárásaimat, nehogy úgy járjak, mint az Aranysárkánnyal. A szentendrei révnél keltünk át a kis komphajóval a szemben húzódó Szentendrei-szigetre, onnan 6-8 perc sétával értük el az éttermet, ami panzió is egyébként. Foglaltam asztalt, of course, ide másként nem szabad jönni, nagy valószínűség szerint nem lesz hely. A fogadtatás, a kiszolgálás, az ételek – minden tökéletes volt. Kerek egész. A levesek, a főételek, a desszertek – minden rendben volt. Itt bizony megvolt a bamm, meg a bambamm, kiváló ízek – és ehhez képest képzett árak. A legdrágább, de egyben legjobb ebédünk volt.
8. Este az Adria Caféba mentünk volna, szintén ajánlás alapján – balkán konyha, mindenféle jóval kecsegtetett -, de nem foglaltunk, és sajnos nem volt hely. Így hát utolsó esténken ismét a Corner étteremben kötöttünk ki, és megint nem csalódtunk.

Az én sorrendem a meglátogatott éttermek közül:

1. Rosinante
2. Cardinale
3. Corner
4. Renaissance (igaz, ez Visegrád)
5. Christine
6. St. André
7. Aranysárkány

És ha még egyszer eljutok Szentendrére, biztosan elmegyek a Kacsakőbe és az Adria Caféba, mert mindkettő nagyon hívogató volt!

Az éttermeken kívül még a következő helyek hagytak bennem kedves emléket:

1. A könyvesbolt Szentendre központjában.Rendkívül hangulatos könyvesbolt, itt vettünk magunknak olvasnivalót, én például Rubik Ernő könyvét, A mi kockánk címűt, amelyben egy csomó mély gondolatot találtam, amelyek azóta is foglalkoztatnak, illetve Földvári András Elmenem világgá című művét, amely 80 aranyos történetet tartalmaz egy világjáró tollából.
2. A Palmetta Design Galéria, ez egy cuki dizájner cuccokat áruló bolt egy pincehelyiségben, az aranyos eladó hölgy pedig textilművész, a neve Regős Anna. A férje, Regős István pedig eszméletlen képeket fest, érdemes megnézni ITT.
3. Van egy klassz kis butik az Aranysárkány mellett, női ruhák, szupercuki tulajdonosnő. Olasz cuccok, illetve magyar iparművészek munkái. Érdemes benézni.
4. Könyv.kávé.galéria – befordultam a sarkon és ott volt, bementem, és alig bírtam kijönni. Hangulatos, kuckós, nézegetős, kávézós, kedves. Szeretni való.

Nos, ezzel valóban a végére értem szentendrei kalandjainknak; a város szép emlékként maradt meg bennünk, néhány év múlva már bizonyára arra sem fogok emlékezni, hogy a férjemmel alig aludtunk a luxi kis szállásunkon, mert olyan puha volt a matrac, hogy folyton felébredtünk a derékfájásra…

<<Előző rész

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)