Szentendrei nyaralásunk során leginkább a MikroCsodák Múzeumában esett le az állunk. Az tényleg olyasmi, amit elképzelni sem tudtunk előtte. Hogy valaki egy tű fokába beleszobrászkodjon négy tevét, egy piramist, meg egy pálmafát? Egy gombostű fejére applikáljon egy sakktáblát, tizennyolc szépen kidolgozott bábuval? Na ne.
A Biblia úgy definiálja a hitet, mint a “reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” – ezzel szemben a múzeum vendégkönyvében ilyen bejegyzés is olvasható: “láttam, de nem hiszem el”. Többek között rizsszemben, félbevágott mákszemben, fél kökénymagon, hajszál keresztmetszetében láthatóak ezek az egészen döbbenetes alkotások, amelyeket Mikola Szjadrisztij kijevi matematikus készített.
A fenti képen látható üvegburák fedik az alkotásokat, amelyek mikroszkópon keresztül kelnek életre a szemünk előtt. Az a kis légypiszok ott a gombostű végén ez:
Szjadrisztij ezekhez a művekhez saját eszközöket készített először, majd azokkal hozta létre ezeket a mikrominiatúrákat. Amint a kiállítótérben elhelyezett leírásban olvasható, úgy kellett időzítenie a mozdulatait, hogy azok két szívdobbanása közé essenek, akkor tudta a legpontosabban kivitelezni azt, amit eltervezett. Összesen 15 ilyen ámulatba ejtő műalkotás látható a szentendrei múzeumban, ezt valóban nem érdemes kihagyni!
A családi toplistában a második helyet a Retro Design Center birtokolja; a mi szívünkben ugyebár nosztalgikus húrokat penget a ’70-es, ’80-as évek játékaival, bútoraival, berendezési tárgyaival, autóival, a gyerekeink számára meg érdekesség. Akkor esett le az álluk, amikor meséltük, hogy az ott látható autókra 10-15 évet is kellett várni, mire a a kedves vevő elmehetett érte a Merkur telepre. Ugyanez volt a telefonnal is, ami ma már egészen elképzelhetetlen. A nagypapám Veszprémben 15 évet várt a telefonvonalára.
Biciklik, motorkerékpárok, autók, utóbbiak között olyasmi, amiről nem is hallottam.
Nem fogok mesélni most más múzeumokról, illetve annyit elmondok, hogy a Skanzen szuper program, de nem hőségben, és nem úgy, hogy fél háromra asztalfoglalásotok van a Rosinantéba. A Skanzenbe úgy menjetek, hogy rászánjátok a nap nagy részét, végigmentek az egyes tájegységek szerint felépített ki falurészleteken.
Leszavaztak.
Mentünk hát visszafelé – mert a Skanzen Szentendrén kívül fekszik -, és a férjemnek jutott eszébe, hogy akkor már tekintsük meg a híres Lajos-forrást. Hála Istennek, hogy nem az én ötletem volt, mert tudom, szétcinkeltek volna miatta, ugyanis: a Lajos-forrás egy túrázó típusú családnak kiváló kiindulási-érkezési pont egy (vagy több) klassz kiránduláshoz. De odamenni, és megnézni a Lajos-forrást, nos, nem egy nagy szám. Először is, rettentő rossz az út, ami oda vezet, másodszor, az ott egy betonnal kiöntött vízkifolyás, ahova sok-sok ember jön a környékről x mennyiségű tízliteres kannával, és sorban állnak, hogy azokat a kannákat megtöltsék, és hazavigyék a vizet.
Szerencsére engem a kis félliteres palackommal beengedtek soron kívül a kifolyáshoz, teletöltöttem, és megállapítottam, hogy a víz valóban nagyon finom. De nem túrázáshoz készültünk, tehát igazából ezzel a látványosságot ki is pipáltuk – vissza a kocsiba, és irány Szentendre, mert asztalfoglalásunk volt – mert azt a küldetésünket nagyon komolyan vettük, hogy amennyire a lehetőségeink engedik, minden ajánlott éttermet végigjárjunk.
És most megint bajban vagyok, mert tudom, hogy egy részt ígértem, tudom, hogy ahhoz képest ez már a második, de még maradt egy bejegyzésnyi mondanivalóm, szóval…bocsi….! Lesz még egy, egy utolsó rész.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
