Manci, a lábfetisiszta labrador

• maimoni
• 2020-09-08

Régi olvasóim talán emlékeznek rá, kicsit több, mint két éve tragikus véget ért előző kutyánk, Bogyó élete. Elütötte egy autó.

Sírtunk, persze. Aztán egy idő múlva a gyerekek elkezdtek jönni azzal, hogy jó lenne egy újabb kutya – a diskurzus és a tettek mezejére lépés közti történéseket leírtam ITT. A vége az lett, hogy Manci, a kis csoki labradorunk 8 hetesen hozzánk került. Most, hogy elérkezett a 2. szülinapja, úgy gondoltam, írok egy kicsit róla.

A legjobb választás volt, azt hiszem. Manci remek természetű, nyugodt kutya, abszolút igazodik hozzánk mindenben. Nem követelőzik, nem terrorizál minket – egész egyszerűen belesimul a családunkba.

Nagyon szereti a vizet – de hát vízikutya, tudjátok úszóhártyák vannak a lábujjai között, szóval ez nem nagy kunszt. Bár annyiban mégis, hogy Manci egyik tesója a barátainkhoz került, és kiskorában beleesett a kerti tóba – azóta fél a víztől. Ő Morgan, egy igazi egyéniség, aki labrador létére térdig hajlandó csak megmártózni a Balatonban, azt is némi gondolkodás után.

Nos, Manci nagyon szereti más kutyák társaságát, egy palotapincsi előtt képes hanyatt vágni magát, csak hogy jelezze, ő játszani akar, semmi rossz szándéka nincsen, csak játsszunk, légysziiii!

Szereti a gyerekeket is. Ha nagyobb társaság gyűlik össze, mindig a kisgyerekek körül legyeskedik, köröz, és mindig visz a szájában valamit, amit egyébként nem ad oda, de jelzi, hogy fontos vagy számára, hozott neked ajándékot, csak ne akard elvenni.

Lábfetisiszta. Esténként, amikor leülünk a nappaliban, mindig úgy helyezkedik, hogy valakinek a lábához hozzáérjen, aztán egyszer csak – nyalogatni kezdi. Vagy legalább is szeretné. Eleinte idegenkedve húzódtunk el, hangos “fúúúúúj, neeee, Manciiii” kiáltásokkal, most már annyira megszoktuk – érzem, tudom, hogy ezen most sokan megbotránkoztok, de ez van -, hogy többnyire tűrjük, és a szertartás végeztével lábat mosunk. A fujjogós olvasóknak mondom, hogy soha, soha, de SOHA el nem bírtam képzelni, hogy ilyesmit megengedjek egy kutyának – hát, most meg ez van…Házőrzőnek nem igazán jó. De hát nem is ezért szeretjük. Bár néha ugat, de ez azért tényleg egészen ritkán fordul elő, és mindig meg is lepődünk rajta. Ellenben mindenkit nagyon lelkesen fogad, aki hozzánk érkezik. Ezért hibáztatni nem is tudom, egyébként, mivel kiskorában sokat volt a cukrászdánkban, és ott megszokta, hogy az emberek alapvetően jók, és azért jönnek, hogy őt simogassák. Most, hogy már nagy lett, nem igazán jöhet be a cukrászdába, legfeljebb, ha a vendégek kérik, hogy megsimogathassák – akkor pár percre bejön, de tudja is, hogy muszáj távoznia, és ezt nem veszi zokon.

Tulajdonképpen semmit nem vesz zokon. Jó természetű, jó kutya. Szeretjük, a családunkhoz tartozik. És nem, nem kaphat sütit…

 

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)