Fagyizó lennénk, ráadásul a tíz legjobb közül az egyik? Azt azért nem, köszi…

Az egész úgy kezdődött, hogy vettünk egy lágyfagyi gépet.

Nem, nem.

Úgy kezdődött, hogy tavaly, még a nyári szezon előtt egy napon azt mondtam a férjemnek: hülyeség, hogy mi a cukrászdánkban nem árulunk fagyit. Ha mást nem, hát legalább a jegeskávéhoz is használható vaníliát, meg esetleg csokit, valami kis géppel. Kis asztali lágyfagyi gép kéne – mondtam aztán.

A férjem nagyon diplomatikusan hallgatott, ami általában annak a jele, hogy nem ért egyet velem, de addig nem akar semmit mondani, amíg végig nem gondolja. Hát később is előhoztam a témát, persze, mert nem hagyott nyugodni a dolog. Abban biztos voltam, hogy nagyon a fagyi témába nem szeretnék belemerülni, főleg, hogy tőlünk 300 méterre található a Bringatanya nevű fagyizó, amely mindenféle díjnyertes fagyikat készít és árul, szóval ők abban jók, mi a sütiben – de mégis, ott van az a rés, hogy ha bejön hozzánk egy család, és mindenki sütizik, de egyvalaki fagyizna, nos, hát hadd tudjunk már az ő kedvében is járni. A férjem erre azt mondta, hogy hát majd átsétálnak a vendégek a Bringatanyára, de én vitába szálltam vele, hogy nem igazi cukrászda az, ahol legalább valami minimális fagyit nem lehet kapni, meg hát a jegeskávé…!

Bennem már az is felmerült, hogy vegyünk valakitől kész fagyit, de ezt viszont mindenki leszavazta, mondván, hogy nekünk csak saját termékeket szabad árulnunk. Jó, mondtam erre, akkor legalább egy lágyfagyi gépet vegyünk. Csoki, vanília legyen, slussz.

Addig-addig ment a dolog, hogy egyszer csak az egyik beszállítónk, aki egyébként főleg fagyiban utazik, mondta, hogy van egy eladó használt lágyfagyi gép, elég jó az ára, ha érdekel bennünket, akár több részletben kifizetve is megvehetjük. Nos, erre némi szemöldökráncolással kísérve a férjem is igent mondott, úgyhogy rövid időn belül megérkezett a gép, hozzá a szervizes, megmutatta, hogyan kell szétszedni, hogyan kell vele fagyit készíteni, mindent lelkesen levideóztunk, aztán szépen ottmaradtunk a géppel.

Kitoltuk a teraszra, és elkezdtünk fagyit készíteni. A vendégeknek tetszett, csakhogy az addigi csodás, hangulatos teraszunkat tulajdonképpen agyonvágta a teljesen váratlan pillanatokban meginduló berregésével. Többen a szívükhöz kaptak a reggeli kávéjuk mellett, amikor a fagyigép – ha éppen az érzékelője azt állapította meg, hogy ideje egy kicsit ráhűteni a beltartalomra – hangos robajjal egyszer csak beindult, mint valami fűnyíró traktor. Az alábbi videóban az látható, amint roppant lelkesen kiadom az első fagyik egyikét.

Végre van fagyink is, méghozzá csavaros:-)))

Közzétette: Mónisüti – 2019. június 10., hétfő

Aztán jöttek a bajok. Teljesen váratlanul néha folyt a fagyi, máskor nem adott ki a gép semmit. Legtöbbször a férjem szerelte, egyre több ellenérzéssel, de volt, hogy egy törzsvendégünk cserélt benne biztosítékot, amikor nagy nehezen kiderítettük, hogy az a hibája. Elmosni sem volt kis munka, este, zárás után nagyjából húsz percre foglalt le valakit – az egyre növekvő indulatokat érezve ezt a feladatot általában magamra vállaltam.

Rövid időn belül Taylort – mert ez az ő neve – utálta a férjem, utálták a lányok a pultban. Csak én éreztem azt, hogy van még nekünk közös jövőnk, de beláttam, hogy a teraszunk nyugalmát nem áldozhatjuk fel a vízióm oltárán. Taylor bekerült az üzem egy eldugott sarkába, és ott telelt át. Néha titokban megsimogattam, letöröltem róla a port, és nem árultam el neki, hogy a férjem meghirdette a gasztroaprón, nehogy megsértődjön, aztán ne legyen hajlandó működni idén nyáron. Mert feltett szándékom volt, hogy valamit kezdek vele: a fagyit, amit adott, mindenki szerette, ez volt az egyik tény. A teraszra újra nem kerülhetett ki, ez volt a másik.

Lassan körvonalazódott bennem a megoldás: fagyidesszert. Poharas. Ebbe beletehetjük akár a sütijeinket, kekszeinket, gyümölcspüréinket, rétegezhetjük fagyival, és máris az arculatunkra szabott desszertet adunk. Tervemet előadtam férjemnek, aki annyit mondott: csináld, ha nagyon akarod, de nem akarok tudni róla. És azt is kijelentette, hogy úgy üzemeljem be a gépet, ő ahhoz többet nem nyúl, nem érdekli, ha elromlik.

Ritkán teszek ilyet, de úgy éreztem, Taylor becsületét helyre kell állítanom, hát most férjem egyet nem értése mellett, nagyjából titokban kezdtem bele a fagyiprojektbe. Csak csokival és vaníliával, elsőre kétfélét: málnás-zabkekszes vaníliát, illetve oreósat, amibe csoki- és vaníliafagyit is tettem. Egyre több ötletem lett, alakult a fejemben, mit lehetne még összepárosítani a fagyikkal.

Csakhogy.

Miután pohárban kiszerelésre, azaz csomagolásra kerül a termék, innentől kezdve címke kell rá, a címkén egy csomó adatot fel kell sorolni, összetevőket, allergéneket, tápérték-táblázatot, a töltőtömeget, amit egy hitelesített mérleggel kell ellenőriznem. Ekkor már emlékeztem, mi tartott vissza még karácsonykor is a csomagolt termékek árusításától: ez a macera.

Most viszont Taylor becsülete volt a tét, és Helga, az üzemvezetőnk tudott valakit, aki egy közeli pékségben dolgozik, profi a tápérték-számításban, és talán gyorsan meg is tudná csinálni. Felhívtam Gábort, mondtam, hogy itt állok hatvan doboz fagyidesszerttel, de nem tudom kitenni, mert nincs rajta címke. Semmi baj, mondta, küldjem át, mi van bennük, megcsinálja, a héten valamikor átküldi.

– A héten valamikooooor? Igazából tegnapra kellett volna, de tudom, az már lehetetlen…

– Jó, akkor holnap átküldöm – adta meg magát, és tényleg így is tett. Megérkezett a két címke, egy ismerős dekoros további fél nap múlva hozta, és megszülethetett immár hivatalosan is a Mónisüti fagyidesszert.

A férjem úgy tett, mintha nem is látná a kis poharakat a vendégtérbe kihelyezett fagyasztó vitrinben, de a vendégek elkezdték venni, sőt, keresni. Már a második napon is volt, aki azért jött vissza,mert tegnap olyan finom fagyit evett nálunk, hogy azóta is arról álmodik…

Nos, ötödik napja árultuk a kis dédelgetett fagyidesszertjeinket, amikor is este, miközben mindketten a telefonunkon olvasgattunk, a férjem így szólt:

– Nem hiszed el, milyen listát találtam…

Mutatta, én pedig hangosan felnevettem, és nevettem, és nevettem, és alig tudtam abbahagyni, mert pont annyira volt jóleső, mint amennyire vicces, és egyben lehetetlen.Csak annyit mondtam a férjemnek: látod, ez ám az elismerés. Csak el kellett kezdenem.

Szóval úgy tűnik, van közös jövőnk, mármint Taylorral. Azóta készítettem mákos guba fagyit – mákos pite vaníliafagyival -, somlóit – hú, fel sem tudom sorolni -, és meggyes pitét vaníliafagyival, diós morzsával. Nem bírok leállni. Aztán azon is elgondolkodtam, hogy ugye a cukrászdát is azután nyitottuk, hogy beválasztottak a 10 legjobb vidéki cukrászda közé…lehet, hogy most meg fagyizót kéne nyitni???