Előrebocsájtom: az én drága férjem soha nem nézett rám rosszallóan amiatt, hogy egy újabb ruhadarabot vásároltam magamnak éppen. Bennem van egy amolyan tűrésküszöb, nem tudok másra gondolni, mint hogy sanyarú éveinkből maradt meg a lelkemben, hogy bizonyos összeg vagy mennyiség felett bűntudatot érzek, és általában le is teszek a vásárlási szándékomról.
Nem is baj ez, azt hiszem. Legalább magam számára is bizonyítom, hogy nem vagyok “shopaholic”, azaz vásárlási mániás, vagy, ahogy egy, ezt a szenvedélyt taglaló filmben magyarra fordították: boltkóros.
Egy kutatás szerint a globális éghajlati változások 8 százalékáért okolható a divatipar, vízfelhasználása döbbenetes, a globális szennyvízmennyiség 20 százalékáért felel. Sorolhatnám még, de inkább olvassátok el ezeket az adatokat a Holy Duck blogon, nagyon megdöbbentő.
Nos hát, mindezeket a szörnyűségeket elhomályosította előttem egy zöld kabát, amelyet az egyik kedvenc üzletemben láttam meg Keszthelyen.
Megtaláltam az Amazonon is, de itt is drágább volt, mint a boltban…
Szezon vége felé közeledve 40 százalékkal le volt árazva, mit mondjak, nehéz volt uralkodnom magamon – de végiggondoltam: van egy nagyon meleg, egyszínű világosszürke kabátom, térdig ér, prémes gallérja és kézelője van, csinos, szeretem. És van egy másik, szintén nagyon szuper kisebb kabátom, csípő alatt ér, ha kocsival jövök-megyek, ez a jobb, hiszen kiszállok, beszállok, a legtöbb időt a kocsiban, vagy abban a helyiségben töltöm, ahova megyek. Viszont: virágos. Tehát csak egyszínű nadrághoz/szoknyához tudom felvenni, a kedvenc virágos nadrágommal például összeférhetetlen. Viszont a zöld kabát áthidalná ezt a tátongó űrt, hiszen szintén rövid, könnyű viselet, olyan kis futkozós, és hát a színe…! Nagyon tetszett, de végül lemondtam róla: a január az egyik leghúzósabb hónapunk, rengeteg számla jön, a bevételeink pedig jóval kevesebbek, mint az összes többi hónapban – tehát nem, nem, nem lehet, fegyelmezettnek kell lennem.
Persze, nem hagyott nyugodni a dolog. Hiszen jövünk már kifelé a januárból. Egyre többet süt a nap, nincs is igazi tél, a meleg kabátom túl sok, jajj, de nagyon kéne egy egyszínű rövid! De sajnos, életem párja épp pár nappal korábban hirdetett költségstopot a sorbanálló tételek miatt, és én ezt tiszteletben tartom.
Valahogy így vitatkoztam magamban időről időre. Érvek, ellenérvek sorakoztak, mígnem egy reggel felébredtem, és elhatároztam: ha megvan még a kabát, megveszem. 
Nyitás után nem sokkal érkeztem a boltba, a bejáratnál mindjárt jobbra néztem, ahol két hete függött a kis drága – és lám, ott volt most is szerényen, csendesen meghúzódva a többi télikabát között. Felpróbáltam ismét, és még mindig tetszett. És akkor megláttam a címkéjén, hogy immár 50 százalékkal van leárazva – ezt egyenesen jelnek vettem.
Nincs mit szépítenem rajta, megvásároltam. Hozzáteszem, egy remek minőségű kabátot vettem nagyon jó áron. Na de most hogy állítsak vele haza? – villant át az agyamon a kérdés. Nem szeretném, ha a férjem úgy érezné, hogy nem egy hajóban evezünk, vagyis, én nem evezek, csak ő, vagy hogy azt gondolja, bojkottálom a számlák fizetését. Nem, erről szó sem volt. Szóval, beletuszkoltam a kabátot a nálam levő sporttáskámba, becsempésztem a házba, és mélyen hallgattam róla két hétig.
Aztán egyszer csak elérkezett a nap: amikor barátaink meghívtak, hogy menjünk el velük egy egynapos kirándulásra Opatijába, tudtam, itt az idő, most vagy soha. 12 fokot jelzett előre az időjárás applikáció, nos, gondoltam, az a zöld kabátért kiált.
Reggel korán keltünk, 5.20-kor, a férjem átment a cukrászdába, hogy a napi működéshez szükséges teendőket elvégezze, én pedig felvettem a megálmodott outfitemet: a virágos nadrágot, hozzá a mályvás-rózsaszínes felsőmet, és a zöld kabátot. 
Az elmúlt két hét enyhén bűntudatos szorongásával férjem után mentem a cukrászdába, hogy kávét készítsek magunknak, és magamhoz vegyek néhány pogácsát és rugelachot, ha már van. A férjem ott sürgött-forgott a pénztárgép körül, szólt hozzám néhány mondatot, én válaszoltam, megkérdeztem, szerinte az időjárásnak megfelelően öltöztem-e, rávágta, hogy persze, ez jó lesz, majd tette a dolgát tovább. Aztán, amikor újra felnézett, felém fordult, és így szólt:
– Nahát, milyen jó színe van ennek a kabátnak, láttam én ezt már?
– Nem, mostanában vettem – válaszoltam megkönnyebbülve, hogy végre vallhatok -, annyira akciós volt, hogy nem hagyhattam ott…
– Szuper, nagyon jó. Megyünk?
Hát ennyit a bűntudatos szorongásról. De azért akkor is féken fogom tartani magam a jövőben…
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: