Amikor Rómában megérint a dolce vita

Első római napunk estéje a légkondicionált apartmanban, pihentető alvással eltöltött pár óra után kezdődött, úgy körülbelül hat óra után. Ekkor indultunk útnak, hogy Friedmann Sanyi tanácsát követve eljussunk a Trastevere negyedbe, ahol majd jól megvacsorázunk.

Csakhogy.

A Tevere folyó partján sétálva arra jöttünk rá, hogy bizony egészen éhesek vagyunk már, és az a Trastevere negyed még azért mindig legalább 40 percnyi séta gyalog… Átmentünk az első hídon, ami utunkba esett (a városnak arra a felére, amelyben a Vatikán is található), és egyre szimpatikusabb éttermek mellett haladtunk el. De valahogy nem tudtunk döntetni mindaddig, amíg a Malaterra nevű étterem felszolgálója, aki egyébként amolyan főnök-félének is tűnt, meg nem szólított bennünket, hogy vacsorázni ezeretnénk-e, mert ha igen, akkor a legjobb helyen járunk.Nem kérettük magunkat, helyet foglaltunk bent, és a mai napig tisztázatlan nevű felszolgálónk – Paolo vagy Mauro – máris hozott étlapot, illetve nagyon finoman megkért bennünket, hogy tegyük el a telefonjainkat, mert a vacsorázás társasági élmény, és nem szeretné, ha nem élveznénk kellőképpen ezt a szép estét Rómában. Elsőre ugyan szót fogadtunk Paolo/Maurónak, de azért a fotók miatt csak elővettük a mobilokat, viszont szigorúan csak fényképezésre használtuk őket. Ami nagy szerencse, mert ezek az ételek igazán méltóak arra, hogy megemlékezzünk róluk.Bár csak főételeket akartunk rendelni – igazából takarékossági okokból, hiszen be kellett osztanunk a rendelkezésre álló pénzkeretet még további három napra -, felszolgálónk csak rábeszélt két előételre: egy capresere (mozzarella-paradicsom saláta), és egy padlizsános-paradicsomos fogásra.Mindkettő olyan volt, hogy úgy éreztem, mindjárt sírok. Bár a paradicsom kissé zöldes színekben játszott, amint ez a fotón is jól látható, olyan íze volt…! A padlizsános fogásról nem is beszélve, a padlizsán a gyengém, és ez az étel úgy volt elkészítve, hogy abban hibát találni nem lehetett. Főételeknek pizzát, gnocchit és spaghettit rendeltünk, mindenki mást, persze, hogy minél többféle ételt kóstolhassunk. Felszolgálónk többször is felénk járt, mesélt az ételekről, és elmondta, hogy az öregtészta, amivel dolgoznak, 138 éves. Azaz, 138 éve valaki minden este eltett egy darabot a tésztából, és másnap azzal kezdett dolgozni. Az információ megosztotta kissé társaságunkat, volt, aki szerint Paolo/Mauro csak valami érdekeset akart mondani, én kapásból elhittem, mert hát miért is ne lehetne…? Simán el tudom képzelni.

Csíkszentmihályi Mihály ezekről a pillanatokról beszélt, amikor megalkotta a flow fogalmát. Ott és akkor legszívesebben megállítottam volna az órát, legalább csak egy kicsit, hogy minél tovább lubickoljunk ebben az élményben – amit még mindig lehetett fokozni. Mert hogy Paolo/Maurótól elköszönve sétáltunk tovább, és egy igen impozáns épület mellett elhaladva – amint kiderült, ez volt az Angyalvár – hangos tangómuzsika ütötte meg a fülünket. A vár kertjében Letture d’Estate néven olyan közösségi teret hoztak létre, ahol lehetett játszani (ping-pong, sakk), olvasni, könyveket vásárolni, különböző programokra járni; ezen az estén valamelyik tangóiskola (utánanéztem, Rómában több is van) tagjai tartottak edzést, vagy mit, ott. Sokan nézték őket, mi is megálltunk jó pár percre. Hosszas kínlódás után végül feltöltöttem a telefonommal készült videót a Youtube-ra, hogy meg tudjam mutatni nektek.

Nehezen indultunk tovább, de még annyi felfedezni valónk volt Rómában, hogy végül rábeszéltük magunkat. Mentünk tovább a Tevere partján, elmentünk egy ilyen híd mellett……és akkor megláttunk egy kupolás épületet, na, gondoltuk, megnézzük. Ja, hogy az a Szent Péter. Ekkor már úgy fél 12 felé járt, és bár ez a jövés-menésből nem látszott, magunkon éreztük, hogy az első nap izgalmai meglehetősen elfárasztottak bennünket. Nagy mázlink volt, hogy pont egy utcával odébb találtunk egy buszmegállót, jött is a busz, amiről hárompercnyi sétára a szállásunktól szálltunk le. Azt gondoltam, majd még az ágyamban olvasgatok kicsit, de kettő perc után beláttam, hogy ennek a világon semmi értelme. Inkább a következő nap programján gondolkodtam, amíg el nem nyomott az álom.