Meséltem már nektek Manciról, 9 hónapos csoki labradorunkról, aki éppen 7 hónapja él már velünk, végtelenül jámbor, kedves jószág. Ezért is engedtük meg neki kicsi kora óta, hogy a cukrászdában legyen, a vendégeket meg szoktuk kérdezni, nem zavarja-e őket a kutya jelenléte, de az esetek zömében azt a választ kaptuk, hogy dehogyis, nagyon szeretjük!
Így teltek a hónapok, Manci nőtt, és lassan kezdett a cukrászda emblematikus figurájává válni. Mígnem aztán egy nap a vendégkönyvünkben az alábbi bejegyzést találtam:
“Baromi jók a sütik, de a kutya nagyon nagy csalódás. Miért kell egy vendéglátó egységben együtt ennem egy kutyával???
Nekem is van 2 kutyám, de mindig tiszteletben tartom mások esetleges averzióját a kutyákkal szemben, így sem a Balatonban nem fürdetem, színházba sem viszem, és étterembe sem magammal.
Ugyanis ha csak egy embert zavar, akkor már nem jó. Ennyire nem lehetek önző. Itt sem volna semmi helye a közösségi térben. Ez olyan liberális csakénlétezem és mindenkimás levanszarva mentalitás.
Kár Móni.
Üdvözlettel…”
És a név – tehát nem valami névtelen panasz volt ez, hanem rendesen felvállalt vélemény.
Szíven ütött. Először azért, mert én pont nem ilyen vagyok, mint amilyennek a vélemény szerzője leírt. A másik: vállaltan kutyabarát hely vagyunk, tehát ha a vendég hozza be a kutyáját, örömmel látjuk – feltétel, persze, hogy rendesen viselkedjen, és ne zavarjon másokat.
Ezzel együtt megértem, hogy nem mindenki szereti beengedni a kutyát oda, ahol eszik – például apám számára elképzelhetetlen, sőt, korábban számomra is az volt -, de vajon ki dönti el, hogy kinek kell alkalmazkodnia kihez?
A vendéglátóhely tulajdonosa, vagyis mi.
Nyilvánvaló, hogy a kutyatartás ma már nem olyan, mint 30 évvel ezelőtt. A nagyszüleimnél például elképzelhetetlen volt, hogy a kutya belépjen a házba, és ha beteg lett, hát nem nagyon fordult elő, hogy megműtötték: vagy elpusztult, vagy meggyógyult magától, legfeljebb talán gyógyszert, azt kaphatott.
Ma már a kutya a legtöbb gazdi számára családtag. Az ő szemükben nem beengedni a kutyát olyan, mintha a sivalkodó kisgyerekeket is kiraknánk az üzlettérből. Mert hát vannak, akiket meg ők zavarnak.
A konklúziónk tehát: a kutyák bejöhetnek. Ezzel együtt Manci ma már nem tanyázik bent, ám ha a vendégek kérik – és sokan keresik -, akkor egy picit beengedjük. Ő pedig méltóságteljesen végigvonul, megenged néhány simogatást, majd ki is megy. Mint valami grófnő.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
