Már megint elballagott egy gyerekem

Az van, hogy amikor a gyerekek megszületnek, és még kicsik, az ember azt gondolja, hogy a kisgyerekkor irtó sokáig tart. Főleg, ha egyszerre több apróság is van a háznál, nos, akkor egy-egy zűrösebb időszakban akár beláthatatlanul hosszúnak is tűnhet.

Aztán egyszer csak észrevesszük a ritkábban látott ismerősök, barátok gyerekein, hogy te jó ég, hogy megnőttek – és egyszer csak, igaz, később, de a sajátjainkon is feltűnik ugyanez. És akkor megértjük, hogy miért is mondták azt az idősebbek, amikor mi még a pelenkázós időszakot szerettük volna magunk mögött hagyni, hogy “majd meglátjátok, olyan gyorsan felnőnek!”

Tényleg.

Bence a felső sorban, balról a harmadik.

Tíz éve, amikor ezt a blogot írni kezdtem, Bence hét és fél éves volt. Akkor még nem nagyon tettem fel a gyerekekről képeket, de itt egy a tizedik szülinapjáról:Hát igen, azt a tortát is én készítettem – és fogalmam sem volt arról, hogy ez egyszer majd a foglalkozásom lesz… 🙂

A lényeg persze a gyermek, és az, hogy én is megállapítsam nagy közhelyesen: rohan az idő.

jobbra

Mit tehetünk mi, szülők? Az idő múlása ellen semmit. De a rendelkezésünkre álló órák, napok kihasználásáért sokat! Mert aztán kirepülnek, és akkor jövünk rá, hogy mit kellett volna másképp csinálni.

Szeretni kell őket. Feltétel nélkül. Határokat jelölni, következetesen betartatni. Sokat nevetni. Kiállni mellettük, értük. Ott lenni, amikor szükségük van ránk, és háttérben maradni, hogy önállósodhassanak. Tanácsot adni, ha kérik, de nem beleszólni mindenbe. Hagyni, hogy megvívják a saját csatáikat, és nem megvívni helyettük. És mindezt értük.Szóval, Bence is elmegy hamarosan; persze, most még úgy érzi, hegyként tornyosul előtte az érettségi – de túljut hamar ezen is. Mert az idő rohan…