Libamáj a rablósoron

Még a cukrászdanyitás előtt, április végén a férjemmel majdnem körbebicikliztük a Balatont – első rész, második rész -, és már akkor beszéltünk arról, hogy bizony, gyakrabban kéne a tó körül bringáznunk, ha nem is ilyen nagy távokat, de akár egynapos kis kirándulásokat simán beiktathatnánk néha, ha már itt élünk Gyenesdiáson, ezen a gyönyörű parti településen.

Aztán megnyitottuk a cukrászdát, és a nyár huss! – elrepült.  Amint azt a múltkor meséltem, ősztől hétfőnként zárva tartjuk a cukrászdát, és ezen a napon MINDIG elmegyünk otthonról, hogy megfelelő távolságból nehogy véletlenül dolgozni tudjunk. A szeptemberi első alkalommal Tihany volt a célpontunk, és akkor elhatároztuk, hogy inkább valami aktív szabadidő-eltöltési módot próbálunk megvalósítani legközelebb.

A biciklitúra ötlete kézenfekvő volt.Ezúttal a déli part felé indultunk, azt gondoltuk, megyünk ameddig megyünk, aztán majd legfeljebb visszajövünk vonattal. Induláskor, a házunk előtt húzott el biciklivel egy ismerős srác, aki Hévízen üzemeltet éttermet, és miközben tovatekert, annyit megtudtunk tőle: végre neki is van szabadnapja.

Útnak indultunk – volna, ha nem derült volna ki, hogy a biciklimmel valami nincs rendben. Azért elkerekeztünk a közeli bicikliszervizig, ott hagytuk a bringámat, és kölcsönöztük nekem mindössze 1500 forintért egy olyat, ami ott az üzlet előtt körözve kényelmesnek tűnt. Nos, így már tényleg nekivágtunk a túrának. Balatonberényben, az egyik bicikliút menti kis büfében láttuk a hévízi srácot egy barátjával, integettünk egymásnak, és meg sem álltunk Balatonfenyvesig. Ott aztán elidőztünk.

A móló felé menet találtuk ezt a rusztikus stéget, amelynek a végén vadkacsák tanyáztak. A fenti fotót készítése közben férjem megörökített, viccesnek találta, ahogy a fénykép kedvéért lefekszem a stégre 🙂A stégtől jobbra található a móló. Nem voltam még itt, és jól meg is lepődtem: hangulatos, gyönyörű.

Nekem legalábbis tetszett a látvány, de emberemtől megtudtam, hogy elég sok balhé volt az építkezés körül.

Először is, a környezetvédők szerint a móló negatívan befolyásolja a víz áramlását, a fenyvesi és a balatonmáriafürdői strandok eliszaposodnak, a hajóforgalommal pedig elijesztik a halakat.

Mert hogy jó nagy kikötőt létesítettek itt, ráadásul úgy, hogy a kikötőben vízforgató rendszer működik, ami nem engedi befagyni a vizet, így ősszel nem kell kidaruzni a hajókat a vízből. Tavasz végén meg vissza.

Nagy mázlink volt, hogy csodás időt fogtunk ki azon a hétfőn: le is feküdtünk a móló végén, élveztük a víz hangját, a napot, az enyhe szellőt.

Az alábbi képet láttam, ha balra fordítottam a fejem:

Ezt pedig, ha jobbra:

Úgy éreztem, ez egy kis ajándék nyár nekünk…:-)

Szóval, fekszünk ott a móló betonpadkáján, és akkor emberem felvetette: mi lenne, ha elmennénk Fonyódig, és onnan hajóval átkelnénk Badacsonyba, ott ennénk valami finomat, aztán úgy tekernénk haza? Jól hangzik, mondtam, és gyorsan meggugliztam, mikor megy hajó. 45 perc múlva – derítettem ki, így aztán, a nagy nyugalom után, mint akiket puskából lőttek ki, úgy indultunk útnak.  Egy gondom volt: a kölcsönbicikli nyergében ekkor már úgy fájt a fenekem, hogy sírni tudtam volna. Úgyhogy, dacára a rohanásnak, amikor Bélatelep és Fonyód között valahol egyszer csak egy kerékpárszerviz mellett haladtunk el, azonnal leugrottam a nyeregből, és elfúló hangon kértem a tulajt, hogy nagyon gyorsan adjon egy gélpárnás nyereghuzatot, vagy hogy is hívják az ilyesmit. Kissé meghökkent, közölte, hogy hát, ötezerkilencszázé’ van mondtam, nem érdekel, kérem, és azt is mondja meg, hány kilométer a fonyódi hajókikötő.

Még úgy négy, felelte.

18 percünk volt, a küldetés nem volt lehetetlen, de bele kellett húznunk. Tekertünk hősiesen, és három perccel a hivatalos indulási idő előtt már a jegyeket váltottuk a hajóra. a bicikliknek majdnem annyiba került, mint nekünk magunknak, de hát, itt már a kocka el volt vetve.Felszálltunk a hajóra, elhelyeztük a kerékpárokat a végében, és leültünk. Indulás után kicsit jöttünk-mentünk a fedélzeten, és összetalálkoztunk ismét a hévízi sráccal, aki egy jóbarátjával biciklizett aznap.

– Hát, tudjátok, én rájöttem, hogy nagyon kell vigyázni, mert ha az ember ki sem lát a munkából, az élet úgy megy el mellette, hogy aztán csak nézegethet – foglalta össze Tibi mindazt, ami miatt mi is elkezdtük tudatosan pihenéssel tölteni a hétfői szabadnapjainkat.

A legnagyobb csapda az, hogy mire az emberek zöme a rengeteg munkával elér egy bizonyos egzisztenciát, a gyerekek is megnőnek, pénz is jobban van, már lehetne élvezni – addigra vagy tönkremegy a házasság, netán el is válnak, vagy egészségi problémák lépnek fel: magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek, és így tovább.

Szóval, tudni kell kiszállni a mókuskerékből – ilyesmikről beszélgettünk, amíg a hajó Fonyódról átért Badacsonyba.

A srácok egyébként jó tippet adtak arra nézve, hol együnk: Badacsonyban, az úgynevezett rablósoron – nem tehetek róla, így hívják – van egy büfé, ahol olyan hideg libamáj van zsírjában, hogy aki csak megkóstolja, nem megy többé máshova libamájat enni. Onnan lehet megismerni – mondta Tibi -, hogy csak csajok dolgoznak. Na, gondoltuk, ez nekünk jó lesz.

Kikötött a hajónk a badacsonyi mólón, újra az északi parton jártunk, nem tehetünk róla, ez a mi hazánk, bár most már a déli partot is nagyon szeretjük…!

Kis nézelődés után a bizonyos rablósor felé vettük az irányt: a móló irányából a 71-es úton átmegyünk a nagy zebrán, és úgy 20 méter múlva jobbra egy büfésort találunk.

Hát itt van ez a bizonyos büfé – falatozó, ahol tényleg olyan libamájat ettünk, hogy majd’ elaléltunk tőle.

Az árak sem voltak vészesek, és óriási ételválasztékuk volt, pedig már szeptember közepén jártunk, egy hétfői napon.

Persze, a srácokkal megint összefutottunk itt, folytattuk a beszélgetést, amibe a büfé tulajdonosa is beszállt. – Tudjátok – mondta Tibi -, én rájöttem, hogy a munka, az nem olyan fontos. Az, hogy most itt vagyunk, és beszélgetünk, na, az sokkal fontosabb.

Értettem, miről beszél.

A libamáj és egy rozéfröccs után bár mondhatnám, hogy újult erővel, mert valójában inkább kissé elpilledve folytattuk utunkat, otthagyva Tibit és barátját a nagy beszélgetésben – öt óra elmúlt már, és még világosban haza akartunk érni.

Csodás, már ismert tájakon jártunk, bár gélpárna ide vagy oda, egyre kevésbé tudtam a látványra koncentrálni, a fájdalom eléggé meggyötört. A tanulság: kölcsönbiciklivel ne indulj hosszú útra, vagyis, ismeretlen kölcsönbiciklivel ne. Talán ezért is fényképeztem le a 71-es út mellett kirakott retró bárfotelt: pihenjen meg a bicikliút mellett Ön!

Szürkületben értünk haza; Szigliget előtt még hangos “vigyázat, jövüüüünk!” csatakiáltással Tibiék húztak el mellettünk meglehetősen vidáman, és akkor örültem, hogy nem Keszthelyen, pláne Hévízen lakunk, hanem itt, ebben a kis gyöngyszemben, Gyenesdiáson. Fáradtan, de élményekkel tele szálltunk le a bicajról otthon, és úgy voltunk vele, hogy minden nyűg ellenére ez az aktív kikapcsolódás nekünk való.

És ekkor már tudtuk, hogy október 1-jén, hétfőn raftingolni fogunk Szlovéniában, a Soca folyón. 

Juhéjjj!

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)