Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az. Valójában nem készültem rá, mi több, még soha az életben eszembe sem jutott. Be sem léptem volna, ha nem kerülök szorult helyzetbe.
Az egész úgy kezdődött, hogy kedves kartársnőmmel, Helgával egy francia desszert-bemutatóra utaztunk Budapestre. Tettük ezt a mi Opel Zafiránkkal, amely viszonylag megbízhatóan működött nálunk az elmúlt két évben. Remek kis kurzuson vettünk részt Kőbányán a T. Nagy Tamás Kft. szervezésében, amelyet Jordi Puigvert spanyol cukrászmester tartott.
Remek desszertek trükkjeit leshettük el, illetve számos inspirációt kaptunk a kurzuson.
A bemutató után bepattantunk a kocsiba, irány a belváros, együnk egyet – törököt választottunk. Finomakat ettünk, ráadásul akkora adagokat kaptunk, hogy a felét elcsomagoltattuk, jó lesz holnap, gondoltuk. Irány az Ikea még Budaörsön, mondtam Helgának, egy hosszú asztal kéne a cukrászdába, kihúzható, 240×90 a maximum, akár tíz ember is leülhet hozzá. A csomagolása három doboz, a legnagyobb mérete 90×180, megnéztük, ha lehajtjuk jobb oldalon az üléseket, Helga pedig mögém ül, akkor éppen be tudjuk majd passzírozni valahogy.
Végigsétáltunk az áruházon, majd a raktárnál érdeklődtem az asztal iránt – nincs. Nem is lesz, csak két hét múlva – mondta a kiszolgáló srác, így aztán kissé csalódottan, de mégis, az egész nap impulzusaitól elégedetten szálltunk be a kocsiba este fél kilenckor.
– Hát, Móni, ez egy jó kis nap volt – mondta Helga, mintegy végszavazva az autó indításához.
Indítottam – nem indult.
Na ne – gondoltam. Újra megpróbáltam, a motor forgott, de mintha nem kapna üzemanyagot.
– Van benne gázolaj? – kérdezte útitársnőm, mire megnyugtattam, persze, hogy van, több, mint félig van a tank, még bőven hazaérünk. Ha el tudunk indulni. Közben Helga telefonos segítséget kért autószerelő párjától, aki 180 kilométernyire a hang alapján próbálta diagnosztizálni a problémát.
– Nem ejtetted le a kulcsot? – kérdezte Zoli, mire erősen gondolkodóba estem, majd határozottan jelentettem ki:
– Nem, a telefonomat többször is, de a kulcsot nem.
– Akkor lehet, hogy az adagoló lesz… – mondta ki a baljós ítéletet.
Közben hívtam a sógoromat, ők mindössze tízpercnyire laknak a budaörsi Ikeától, hamar meg is érkezett, de tenni nem sokat tudott, csak azt mondta:
– Amikor a mi Opelünknek tönkrement az adagolója, akkor pont ilyen hangja volt. 180 ezer lett volna a javíttatás, de már az egész autó nem ért annyit… Gázolaj van benne?
Van hát, nyugtattam meg.
Akkor mondtam Helgának, hú, de jó hogy maradt némi kajánk, még zárás előtt vissza kéne slisszanni az áruházba kávéért, aztán majd csak lesz valami.
Az egyik segítőkész vásárló – aki előbb szintén tisztázta, hogy a gázolajjal nincs probléma – javaslatára hívtam a Sárga Angyalt, azaz a Magyar Autóklub segélyszolgálatát. A diszpécser hölgy közölte, hogy vagy az egyszeri kiszállási díjat kell kifizetnem – mivel nem vagyok klubtag -, ami tizenhatezer-valahányszáz forint, vagy belépek a klubba 15900-ért, és akkor ingyen volt a kiszállás. De hozzátette: természetesen nem biztos, hogy meg tudja javítani az autót a szerelő. És megkérdezte ezért, hogy biztosan van-e üzemanyag az autóban?
Biztosan van.
Ami pedig a kiszállás díját illeti, hát mit tudok tenni, mindegy, csak jöjjön – gondoltam, és huszonöt perc múlva megérkezett az Angyal. Kérte, hogy indítsuk az autót (gázolaj van benne, ugye?), miközben ő a motor előtt letekert valami csövet, és oda befújt egy sprayből. Az autó elindult – ekkor ujjongtam – majd néhány másodperc múlva leállt.
– Most mi van??? – kérdeztem kissé csalódottan.
– Nem kap üzemanyagot. Addig ment, amíg én befújtam neki. Az adagoló lehet az egyik ok, de persze meg kell nézetni szerelővel. Itt és most nem tudom megjavítani, az biztos.
– Hát ha ez van, ez van – foglaltam össze szomorúan a helyzetet. Még fizetnem kellett. – Ön szerint kiszállási díjat fizessek, vagy belépjek?
– Persze, hogy belép – mondta magától értetődően a szerelő -, olcsóbb is, meg ha legközelebb baj van, ingyen van a kiszállás.
Hívtam persze életem párját is, immár harmadszor, hogy az előzetes történtek után most elmondjam neki a szakember diagnózisát.
– Drágám, a rossz hír az, hogy valószínűleg az adagoló, és hát hogy el kell jönnöd értünk sajnos, az autót meg itt kell hagyni… De azért van jó hírem is.
– Tényleg, és mi az?
– Hát képzeld el, beléptem az autóklubba!
Nektek van valami jó kis sárga angyalos sztoritok?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Sztori, az van, bár a tiéd sem piskóta ☺
A férjemmel közös első autónk egy Rover cabrio volt, imádtuk. Korára valótekintettel kötöttünk rá sárga angyalos biztosítást. Jött az esküvőnk napja, mi vagány módon ott hagytuk a násznépet mulatozni és elindultunk a horvát tengerhez. Letenyénél üres volt a határátkelő, de megálltunk pénzt váltani. Mire végeztünk, sorba kellett állni. Mindössze egy autó volt előttünk, mikor a mi bordó csodánk motorháztetője alól sűrű fehér köd szállt fel, nem is moccant magától már sehova egy határőrrel ketten, félig menyasszonyi pompában toltuk az autót félre az útból. Jött az angyal, megállapította, hogy a motorhűtő vízcsöve szakadt szét. Meggyógyította, de már nem mertünk határon túlra menni, visszafordultunk. A bulizós násznép addigra aludt, végül a szüleimnél kötöttünk ki egy megmentett pezsgővel és egy fél tortával