Ősztől hétfőnként szünnapot tartunk a cukrászdában. Nagyon kell ez az egy nap, van egy kis szusszanásnyi időnk, ha már hétvégéink nincsenek, hát a hét első napján. Emberemmel elhatároztuk, hogy ezeket a napokat kettesben töltjük, igyekszünk valamiféle aktív kikapcsolódást rászervezni, de ha nem megy, akkor is minimum kirándulunk valahova.
Mert mi történik, ha nem megyünk sehova? Az ember akarva-akaratlanul is házimunka-végzésbe és ügyintézésbe bonyolódik.
Kell idő a pihenésre, a házastársi kapcsolat ápolására. Nekünk a hétfő jelenti ezt az időt. Szeptember 10-e volt az első, gyönyörű, napos, meleg hétfői nap volt; egy húzós vasárnap után, reggel felkelve tanakodni kezdtünk, mit is tegyünk a ránk szakadt nagy szabadsággal.
– Nézzünk el Tihanyba – vetődött fel az ötlet, és útnak is indultunk. Tihany tőlünk nincs egyórányi autózásra sem, hamar odaértünk. Leparkoltuk az autónkat valami horror összegért a község központjában, és egyből meg is akadt a szemünk egy szimpatikus helyen, ahol valami klassz reggelit remélhettünk: ez volt a Tündérsziget.
Sajnos, a fényképek – főleg ezek a telefonosak – nem igazán adják vissza azt az élményt, amikor az ember ott áll a Balaton fölött.
Nagyon szeretem, amikor a víz türkiz színű, nehezen is mozdultam el.
Persze, nem vonzott mindig így a természet látványa. Emlékszem, drága nagyszüleim 6-8 éves koromban valami nyugdíjasklubos kirándulások keretében végighurcoltak az egész országon, a leggyönyörűbb helyeken jártunk, és a papám meg a mamám mindig mondta, hogy “kisleányom, odanézz, milyen szép a kilátás” – én pedig ültem durcásan a helyemen, az ötödik ilyen felszólításnál már csakazértsem néztem ki az ablakon, mert úgy voltam vele, hogy nem érdekel az a vacak panoráma. Inkább csak az, hogy mikor érünk már oda???
Most bezzeg, hogy igyekszünk bepótolni több évnyi elmaradt szabadidőt, szívesen gyönyörködöm a tájban, és ha az országnak eddig számunkra nem látogatott helyeire vetődünk, nekem bizony sokszor felsejlik a gyerekkori emlékeimből, hogy én már itt egyszer jártam…
Jó, Tihany nem ezek közé tartozik, lévén, hogy az északi parton nőttem fel, itt azért megfordultam egyszer-kétszer, a Tihanyi Apátság kötelező állomása volt mind az általános, mind a középiskolai osztálykirándulásoknak, legalább egyszer.
Látogatásunkkor egyébként egy komplett busznyi japán turistacsoport is velünk együtt élvezte itt a jó időt, meg a kilátást, meg a hangulatos kis utcákat.
Az alábbi képet a tilalom miatt egyszerűen muszáj volt elkészítenem… Az értelme egyébként a tiltásnak az, hogy a kerítés túloldalán egy óvoda udvara található, és gondolom, a gyerekek személyiségi jogai miatt nem szabad ott fényképezni, na de ekkor pont senki nem volt az udvaron, így számomra értelmetlennek tűnt a szigor.
Na szóval, ezen a gyönyörű helyen sétálgatunk, sétálgatunk, amikor is emberem azt mondja: hát én ezt a lötyögést nem bírom. – Milyen lötyögést? – kérdeztem vissza hökkenten, mire ő azt felelte: – Hát, hogy csak itt megyünk céltalanul, és nem csinálunk semmit.
– Tudod drágám, ezt úgy hívják, hogy kirándulás, meg séta, ilyenkor az ember csak mendegél, és nem igazán csinál semmit.
– De én valami aktív pihenésre vágyom – tört elő belőle. – Meg is fogom szervezni a következő hétfőinket, meg én.
És akkor gondolkodni kezdtünk, milyen aktív pihenést iktathatnánk be egy-egy napra. – Biciklitúra – mondta -, még jó idő is van hozzá. Úgysem nyáron kell biciklitúrázni, negyven fokban. Ilyenkor a legjobb.
Mivel még nem hallottam erről az ásványvízről, pár kattintással kiderítettem, hogy tulajdonképpen szűrt csapvizet kapunk csodás üvegben, 750 forintért. Ráadásul ilyen vizet a legmenőbb hazai éttermekben lehet inni.
– Hogy mi mennyire híján vagyunk az üzleti érzéknek…! – csaptam a homlokomra. – Beszereltettük a víztisztítót a cukrászdába, nem kevés pénzért, igaz, nem ez a neve, és gyakorlatilag ingyen adjuk a vendégeknek a tisztított, szűrt vizet a kávé mellé, meg ha csapvizet kér valaki, szintén ebből kap. Ahelyett, hogy csináltatnánk harminc darab üveget, és fél literenként elkérnénk érte – jó, nem 750, csak 400 forintot…
Nem tudom, nekem ez sántít. Pedig: nincs környezetszennyezés a műanyag palackokkal, és nyilvánvalóan, bárki víztisztítót szereltet fel, annak költsége van, nemcsak az egyszeri beszerelésnek, hanem a karbantartásnak is. Mégis, az, hogy elkérjek ennyi pénzt a csapvízért, bármennyire is tisztított… Biztos bennem van a hiba.
Ezen beszélgettünk, miközben hazafelé autóztunk. És aztán neki is láttunk a következő kiruccanás átgondolásának: aktív lesz, az biztos – szögeztük le. Úgy is lett.
Folyt. köv.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
