Nem vagyunk nagy strandolók. Pár órát kibírunk ott, úszkálunk, ugrálunk, de hogy napokig csak fürdéssel töltsük a szabadidőnket, miközben ott vagyunk egy számunkra ismeretlen tájon, az elképzelhetetlen. Így történt, hogy zadari nyaralásunk második napjának reggelén emberemmel azon töprengtünk, mit is csináljunk, ami eléggé aktív, élmény is, szép is? Erre azt mondja ő, hogy mindig is szeretett volna raftingolni, van itt egy folyó, ahova szerveznek is túrákat, nézzük már meg.
A Zrmanja folyó Obrovacban.
Első hallásra a fülem is kettéállt, de aztán egyre jobban megtetszett a gondolat. Kigugliztuk, hogy hát tényleg itt a Zrmanja folyó, amely raftingolásra, kajakozásra kiválóan alkalmas, szerveznek is kajaktúrákat rendszeresen, a rafting ebben az időszakban a vízállás miatt nem megy – pár kattintás, és le is foglaltuk hatunknak a helyet péntekre; 9:30-ra kellett Obrovacba érnünk, ami úgy egyórányira van Zadartól.
– Pénteken kajakozunk, mit szóltok? – tártuk a gyerekek elé a tervet, és meglepődött hümmögés fogadta a bejelentést, de egyértelmű optimista felhanggal.
– Biztos jó lesz… – hangzott a szóvivő válasza, és hát ebben reménykedtünk mindannyian.
Pénteken reggel frissen meg is jelentünk az obrovaci találkozási ponton.
Az obrovaci találkozási pont mellett, reggel. Na jó, nem voltunk annyira frissek…
Kicsit korán is érkeztünk, úgyhogy bőven volt időnk kávét inni, ami szintén nem volt jó, de már nem is reménykedtünk, Ötödik napja próbálkoztunk Dalmáciában a kávéval, és már feladtuk, beletörődtünk. Nem olyan, mint amit megszoktunk, és kész. Amíg vártunk, hogy összeverődjön a társaság, körbenéztem a település központjában, és nagyon szomorú lettem.
Obrovac ugyanis mai napig hordja magán a délszláv háború nyomait. A községnek 1991-ben közel 1700 lakosa volt, ma 1100 körül. Rengeteg az üresen álló, lövedéknyomokat magán viselő épület.
Nemcsak üres, de folyamatosan pusztul.
Ez volt a község szállodája, valamikor, a jobb időkben. Persze zárva.
Bár a lakosság jelentős része 1991-ben horvát volt, és csak hat százalékuk volt szerb, “1991-től szerb lakói csatlakoztak a Krajinai Szerb Köztársasághoz. 1991 októberében a bevonuló szerb felkelők a település legnagyobb részét a templommal együtt elpusztították. A Vihar hadművelet idején 1995 augusztusában a horvát hadsereg visszafoglalta a települést, a szerb lakosság elmenekült. A visszatérő horvátok újjáépítették falujukat, de néhány településrészen még ma sincs ivóvíz és aszfaltozott út” – írja a wikipédia.
Az elmenekült szerb lakosság nagy része nem is tért vissza. Így aztán, bármilyen csodás természeti adottsággal rendelkezik a település, összességében a hangulata szomorú.
Nos, de ránk itt egy jó program kezdete várt; 9:30-kor ott sorakoztunk a megnevezett utazási iroda előtt, hogy elvezessenek bennünket az indulási pontra, amely innen úgy tizenöt-húszpercnyi autózásra volt, egy bizonyos Kaštel Žegarski nevű településen. Hát, Obrovac vidám falucska volt ehhez képest, itt ugyanis szinte a teljes lakosság elmenekült, gyakorlatilag egy üres, pusztuló faluba érkeztünk, ahol nincs semmi. Illetve mégis: a rafting és kajak beszállási pont.
Itt leparkoltuk autóinkat, majd a képen látható házikóban megkaptuk szerelésünket: egy mentőmellényt, egy sisakot, továbbá kajakonként egy vízmentesen záródó dobozt, amibe azokat a cuccokat lehetett tenni, amit mindenképp magunkkal akartunk vinni. Ezen kívül pakoltak ki rekeszeket, ebbe lehetett tenni pl. a csereruhát, a hátizsákot, olyan holmit, amikre a végállomásnál lehet szükség, de a kajakba nem férnek be. Ezeket a ládákat kocsival vitték a végpontra. Itt mondták el azt is, hogy a túra végén minden autó sofőrjét visszahozzák ide, aki aztán visszamehet a többiekért a végállomásra.
Ő itt Zak, vagy hát fogalmam sincs, hogyan kell írni, de Bálint fiam, aki elég jól összebarátkozott vele, az mondta, úgy hívják, hogy Zsakk. Ő mondta el, hogy a túra végén minden autó sofőrjét visszahozzák ide, aki aztán visszamehet a többiekért a végállomásra. Meg persze előadta a főbb szabályokat, és egy-két nehezebb pontra felhívta a figyelmet, hogy lesz, ahol ki kell szállni, ők leengedik a kajakokat a vízesésen, aztán majd visszaszállunk, illetve, hogy a kisebb vízeséseken egyesével haladjanak le a kajakok, továbbá, hogy lesz egy nagyobb vízesés, ahol a kajak egyik utasa mehet csak le, a másiknak a folyó mellett gyalog át kell cipelnie a cuccot, és úgy szállhat vissza.
Várakozunk a beszállásra, vidáman.
A családban szétosztottuk magunkat kettesével: Bálint Bencével, Zsófi Apával, Nóri velem ült egy kajakba. A beszállásnál kicsit szerencsétlenkedtem, akkor tudatosult bennem, hogy az alkalomhoz nem illő cipőmnek – vízicipő kellett volna ide – lehet, hogy ez az utolsó útja, közben Nóri megkérdezte, hogy Anya, előre, vagy hátra ülsz? Mindegy nekem, mondtam, és ekkor Zsakk, látva tétovázásomat, erélyesen rám szólt, let’s go, Anya! És a továbbiakban is Anyának hívott, ezt jól megjegyezte. 
Nórival optimistán vágtunk bele, ő öltözött egyébként legjobban a túrához, fürdőruhát vett fel – ennél jobb itt nincs: fürdőruha, VÍZICIPŐ! És naptej. Az ember úgy kábé mellmagasságig vizes lesz, ezt be kell kalkulálni. Épp ezért az egész csapatból csak én mertem magamnál tartani a mobiltelefonomat, mondtam magamban, olyan nincs, hogy én ezt az utat ne fotózzam végig, úgyhogy megkockáztattam, és a…ö…pólóm alatt tároltam a telefont a…mondjuk, dekoltázsomban, vagy mi. Nos, elindultunk Nórival, és valami érthetetlen okból folyamatosan pörögtünk. Ezen eleinte nevettünk, de később már sírni támadt kedvünk. A kajakban ugyanis a hátsó irányít, az első meg tempózik, de mi valahogy nem működtünk jól együtt, és állandóan körbe-körbe forogtunk a szerencsére elég széles Zrmanján. Zsakk egy ideig figyelt, adott néhány tanácsot, majd az iskolában jól ismert taktikát választotta: szétültetett bennünket. Így kerültem emberemmel egy hajóba, Nóri Bencét kapta meg irányítónak, Zsófi Bálinttal folytatta az utat.
Így már mindenki rendben volt, haladtunk szépen előre.
Itt látható nem egészen az alkalomhoz illő lábbelim.
Gyönyörű helyeken jártunk, a víz átlátszó volt, és kellemesen hideg, ezt egy-egy kisebb vízesésen lehaladva jól éreztük, amikor minimum derékig felcsapott a kajakba.
Időről időre bevártuk egymást.
Zsófi és Bálint:-)
A táj gyönyörű volt, időről időre előkaptam a mobilomat, és fotózgattam.
Olyan volt a hely, hogy az ember azt várta, Winnetou megjelenik valamelyik szikla tetején.
Egyébként itt is forgatták a ’70-es években a Gojko Mitic-féle indiános filmeket, a táj tökéletes helyszín volt ehhez.
A túra során egyszer megálltunk 15-20 percre, aki volt olyan okos, hogy a vízmentesen záródó dobozban hozott magával kaját, az most megehette. Nekünk volt 4 banánunk…
A legnagyobb attrakció a nagy vízesésen való lecsúszás volt, ehhez a kajakokból az egyik utasnak ki kellett szállnia, és gyalog magával vinnie a dobozt, meg a saját evezőjét. A másik fél meg vidáman lecsúszott a vízesésen.
Megcsináltuk!
Úgy tizenöt kilométert eveztünk, a végén kellemesen elfáradva, lepirulva szálltunk ki a kajakból. Amíg családunk feje visszautazott az autónkért, megpihentünk a kiszállóhelynél létesített hangulatos vendéglátó egységben, ahol olyan finom pizzát ettünk, hogy emlegettük még napokig.
– Good bye Zsakk! -köszöntem el szimpatikus túravezetőnktől, mire ő, megcsillogtatva magyartudását, így felelt:
– Viszlát, Anya!
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: