A tanulság: mindig azonnal fizetünk – történetek a cukiból

Két hölgy látogatott be a cukrászdába nemrég.

– A gyerekeim fedezték fel ezt a helyet a nyáron, azóta jövünk rendszeresen – mondta egyikük.

A hűtőpultot aznap is megtömtük rendesen, nehezen ment a választás – nekem sem lett volna könnyű -, közben beszélgettünk, melyik miért finom, ki milyen ízeket szeret jobban. A hölgyek választottak, kértek kávét is, elkészítettem.

– Most fizessünk, vagy később?

– Amikor jólesik. Ráérnek a végén – mondtam.

– Rendben – mondták erre ők, és leültek kint, a teraszon.

Hamarosan kivittem a kávéjukat, ők lelkesen dicsérték a süteményt, aztán magukra hagytam őket – várt a kávégép, aznap én voltam a barista. A két hölgy még sokáig beszélgetett, majd egyszer csak felálltak, az ajtóból kedvesen bekiáltottak, hogy “nagyon finom volt minden, köszönjük, jövünk máskor is, viszlát!”, majd elindultak az autójuk felé, amikor is egyikük visszafordult, és félig nevetve, félig szégyenkezve mondta:

– Ja, de előbb fizetünk…

Elnevettem magam, ilyesmi velem is előfordult már, sőt, volt, hogy este kaptam üzenetet a Messengeren, hogy “Sziasztok, ma nálatok sütiztünk, és véletlenül elfelejtettünk fizetni! Küldjetek egy számlaszámot légyszi, és utaljuk a pénzt…” A hölgyek is visszajöttek az ajtóbók közben, fizettek, és elkezdtük egymásnak mesélni a hasonló sztorikat. Egyikük a következőt mondta el:

– Hát képzeljétek el – közben össze is tegeződtünk -, hogy nem messze a várostól, ahol lakunk, van egy benzinkút, a férjem mindig ott szokott tankolni, ismernek is bennünket. Egyik alkalommal megállunk a kúton, a másik oldalon megláttuk régi ismerőseinket. A férjem tankolt, közben beszélgettünk, és úgy belemelegedtünk, hogy egyszer csak azt láttuk, hú, már ennyi az idő, elköszöntünk, be a kocsiba, irány haza. Persze nem fizettünk. A kúton aztán a felvételről megnézték a rendszámot, kiderítették a telefonszámunkat, és felhívtak, hogy gondolják, hogy nem volt szándékos, de hát elfelejtettünk fizetni… Ráér másnap, vagy amikor arra járunk, csak szólni szerettek volna. Na, több se kellett, este fél tíz volt már, a férjem olyan rosszul érezte magát, hogy kocsiba ült, aztán azon nyomban elvitte a pénzt. Mert hát nem volt ilyen szándékunk, de mégis úgy éreztük, mint ha loptunk volna…

– Nemrég a boltban fizettem tízezressel, a pénztáros hölgy meg húszasból akart visszaadni – mesélte a másik. – Mondtam neki, amikor akarta lerakni elém a plusz tízezer forintot, hogy azt csak tegye el ő, mert nekem nem jár. Megköszönte szépen, ó, mondta, nem is gondolná, hányan nem szólnak!

– Pedig aztán nem lesznek gazdagabbak az így szerzett pénztől… – tettem hozzá én.

– De nem ám, sőt, én az mondom, hogy az ember azt kapja vissza, ahogy ő viselkedik másokkal – szólt a benzinkutas történet mesélője.

– Ez így is van – helyeselt barátnője -, de ebből a mai történetből meg az a tanulság, hogy mindig azonnal fizetünk! – vonta le a konzekvenciát, és vidáman távoztak.

Előfordult már veletek a fentiekhez hasonló eset?