Nem olyan régen részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen, amelynek egyik témája a női önmagvalósítás volt, ezek dilemmáival, család, karrier, időbeosztás, és a többi. A beszélgetésben részt vevők mind amellett voksoltak, hogy igen, ha az ember úgy érzi, hogy váltani kell, akkor váltani kell. A beszélgetés azóta is sokszor eszembe jut.
Mert szerintem azért ez nem ilyen egyszerű.
Én voltam a társaságban az óvatos duhaj véleményemmel, miszerint bizonyos szempontokat előbbre kell sorolni az önmegvalósításnál. Pontosan ez fogalmazódott meg bennem úgy egy hónappal a beszélgetés előtt, amikor jelentkezett nálam egy kedves tanítónő, hogy dolgozna cukrászként az üzemben, mert szívesen váltana. A férje is pedagógus, három gyermekük van. Hát, mondtam neki, jól gondolja meg: jelenleg van tavaszi, nyári, téli, őszi szünete, minden hétvégéje szabad, és fix a munkaideje is. Ha hozzánk jön dolgozni, ezek a szünetek ugrottak, ráadásul néha hétvégén is kell dolgozni, sőt, még azt sem tudom megígérni, hogy mindig csak nyolc óra a munkaidő. Kire maradnak a gyerekek? A jelenlegihez képest mennyit lesz együtt a család? Biztos, hogy a férje ezt tolerálná?
Úgy döntött, marad az iskolában, és jól tette.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy sohasem jön el az az idő, amikor biztonsággal válthat – de a saját életünkből tanultam meg azt, hogy ki kell várni a dolgok idejét, nem érdemes elé futnunk a vágyainktól vezérelve, mert az érzelmek, a vágyak nem feltétlenül jó tanácsadók, sokszor beviszik az embert a málnásba. Meggyőződésem, hogy nincs az a biznisz, ami megér egy válást.
Úgy tíz éve lehetett, hogy egyszer csak elkezdtem mondani a férjemnek, hogy én úgy nyitnék egy kávézót… Mire ő nagyon realistán annyit válaszolt: ha egyszer lesz cirka kétmillió forintunk, amit akár ki is dobnánk az ablakon, ha kedvünk úgy tartaná, akkor majd nyugodtan. De addig inkább ne.
Rosszul esett, nagyon rosszul. Úgy éreztem, hogy letöri a szárnyaimat, és ezt nem is mulasztottam el megjegyezni – noha nem volt egy vasunk sem, amiből bármilyen üzletet el lehetett volna kezdeni. Ő kitartott a véleménye mellett. Ahogy telt az idő, több lelkes kávézónyitásnak (mint önmegvalósítás), aztán fél-egy év múlva történő bezárásának voltam szemtanúja itt, a közvetlen környezetemben. Olyankor azért mindig elgondolkodtam azon, hogy vajon, ha én akkor nyitottam volna valami kis helyet, működött volna? Ki tudhatja ezt?
Aztán elindult a tortasütés úgy öt éve, a süteményeimet hamar megszerették a környéken, és elkezdték egyre messzebbről rendelni őket, pár év alatt a fél Dunántúlon ismertek lettünk – mert ekkor már nem csak én sütöttem, persze. Miután aztán úgy választottak be a Top10 vidéki cukrászda közé, hogy nem is volt cukrászdánk, egyértelműnek vettük a jelet, hogy most tényleg lehet nyitni. És megtettük. És örülök neki, hogy nem korábban, nem máskor, nem máshol, hanem itt, és most.
Persze, most is áldozatokat kíván mindannyiunktól – de konszenzus van közöttünk abban, hogy jó döntés volt, és hogy igen, meg kellett hoznunk.
Egyúttal itt ragadom meg az alkalmat, hogy elmondjam, augusztus 27. és szeptember 2. között cukrászdánk szabadság miatt zárva lesz. Ez sem volt könnyű döntés, de már egy másik történet…:-)
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
