Noha azt vallom, az ételnek ne legyen szeme, szája, orra, valamiért a lángos egy idő után ilyen vicces formát öntött nálunk. Egy darabig csak szemei voltak (ez volt a kukucskálós lángos, avagy lángosfül), aztán lett szája is. Vidám szája.
– Milyen íróval? – kérdeztem meglepetten, és láttam, hogy Mariann egy zöld tálat egyensúlyoz a hűtő felé, benne olyan hat-hét decinyi íróval. – Csak nem túlvertük a tejszínhabot…?
– De, de nem sokat ám, úgy 1,2 litert. Viszont olyan finom házi vaj lett belőle, hogy abból sütöttünk pitét, ezt meg elhasználhatod kevert tésztába mondjuk… vagy keltbe?
– Tényleg… – motyogtam, és azon gondolkodtam, kolléganőm egészen jó politikus lenne, két pillanat alatt meggyőzött, hogy a tejszín túlverése üzemünk szempontjából tulajdonképen nyereség volt, és valóban, már azon gondolkodtam, hogy lángost, avagy fánkot süssek az íróval?
A lángosokat mindkét oldalukon szép pirosra sütöttem, és fokhagymás tejföllel kínáltam.
Mind elfogyott.
Viszont, maradt még három deci író…
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)