A nap, amikor hibbant nőszemélynek néztek a letenyei határőrök
Mostanában egyre jobban törekszem arra, hogy legyen a héten egy nap, amikor teljesen kivonom magam a tortagyártásból (aki nem tudja: cukrászüzemünk van, ebben dolgozom négy éve), és impulzusokat gyűjtsek a világból, a közvetlen, vagy éppen a tágabb környezetemből. Na jó, inkább a tágabból.
Szívesen kirándulok ezeken a napokon akár egyedül, akár férjemmel, de volt már, hogy nagyobbik lányom, Nóri jött el velem a Balaton-felvidékre – mert az volt sokáig a kedvenc célpontom. Csakhogy mostanra már nagyon-nagyon bejártuk, úgy gondoltam, új irányba fordulok.
Mivel a minap úgyis el kellett mennem Zalakarosra – ezúttal egyedül -, gondoltam, utána továbbmegyek Nagykanizsára. Nagykanizsán laktunk egy rövid ideig, szerettem ott lenni, de most valahogy nem tetszett a gondolat, hogy ott szálljak ki, és mászkáljak. Továbbmentem, Letenyére érkeztem. Hát, aki járt már Letenyén, az tudja, hogy nem szépségéről híres, úgyhogy nem vonzott ez sem; mentem tovább. Közben egy rendkívül izgalmas podcastet hallgattam a hit filozófiájáról, bele is feledkeztem kissé, úgyhogy egyszer csak egy körforgalomból egyenesen továbbhaladva kétsávos egyirányú úton találtam magam, amelynek a végén ott díszelgett a sorompós épület tetején a felirat: LETENYE. A tábla pedig felvilágosított, hogy határátkelőhely.
Hűha, gondoltam ekkor, innen nincs visszaút, pedig kuna sincs nálam, hogy legalább egy kávét vehessek, a kávé az nekem fontos, úgyhogy ajjaj, most mi lesz.
Egérutat véltem felfedezni egy jobbra kanyarodó útban, na, mondom, hátha itt vissza lehet fordulni. De nem, annak a végén is sorompó volt, sőt, mellette, az épület udvarán egy nagy csapat rendőr. Én meg ott álltam tanácstalanul, és azon töprengtem, hogy megfordulok.
– Hölgyem, itt nem fordulhat meg, hiszen akkor szembe fog menni a forgalommal – lépett oda hozzám az egyik fiatal rendőr, mire nekem is leesett, hogy tényleg, ez is egyirányú -, hova szeretne menni?
Ekkorra kezdett érlelődni bennem, hogy ha már itt vagyok, kirándulhatnék egyet Horvátországban, akár. Úgyhogy a következő kérdéssel válaszoltam a hökkent közegnek:
– Ön mit javasol? Kirándulnék egyet…
Hirtelen bevillant, hogy válaszom tükrében valamiféle hibbant dologtalan tyúknak nézhet a rendőr, olyannak, aki nem tud mit kezdeni magával, ezért fel-alá autózgat az országban, úgyhogy próbáltam szépíteni:
– Tudja, ma van a szabadnapom. Ilyenkor felfedezek általam nem ismert helyeket, és hát véletlenül ide vetődtem. Szóval, ha azt mondja, hogy van itt a közelben olyan város, ami miatt érdemes átmennem, akkor szívesen átmennék, csak ebben az esetben muszáj kunát vennem, úgyhogy azt is mondja meg, hogy lehet-e itt valahol…?
Elnéző mosollyal nyugtázta magyarázatomat, na, mondom, a hibbantat már nem mosom le magamról, mindegy, majd, mint egy kedves ápoló, így szólt:
– Itt a közelben Čakovec van, kicsivel messzebb Varazdin, ott is vannak szép helyek. Kunát meg úgy tud venni, hogy átmegy itt a sorompón, aztán rögtön visszafordul, a másik sorompónál visszajön, és 50 méterre van egy pénzváltó, el is jött mellette, egyébként. Hát…jó kirándulást.
Megköszöntem szépen az útbaigazítást, és úgy tettem, ahogy a derék fiatalember mondta; a pénzváltóhoz mentem, vettem némi kunát, és a pénzváltó hölgytől is megérdeklődtem, mit lenne érdemes megnézni; ő is a fent említett két várost mondta, és ekkor el is döntöttem: a 22 kilométerre levő Čakovecbe, azaz Csáktornyára autózom.
Na, itt találtam free wifit, és ekkor gyorsan rákerestem Csáktornyára, hogy mit lenne érdemes megnéznem.
Közben sétálgattam is, Veszprémre emlékeztetett a hangulat, nem tudom megmagyarázni, pontosan miért. A városról a következőket tudtam meg: harmincezres a lakossága, Nagykanizsa testvérvárosa. Régen Zala Vármegyéhez tartozott, a Zrínyi család székhelye volt, az ő idejükben fejlődött nagyot a város és a vár is – mert hogy itt az is van ám.
Itt (is) lakott az a bizonyos kirohanós Zrínyi Miklós – bár nem innen, hanem a szigetvári várból rohant ki, s ott hősi halált halt a törökkel való küzdelem során. Dédunokája volt a költő-hadvezér Miklós, aki szintén lakott Csáktornyán, sőt, itt írta meg a Szigeti veszedelem című eposzát, amelyben más erkölcsi tanulságok mellett hős felmenőjét is méltatja. Ő egyébként itt, Csáktornya mellett, a kursaneci erdőben szenvedett vadkan általi halált – amit szinte minden diák megjegyez, mert az irodalom tankönyvben apróbetűs részben szerepelt, és ugye, mindig az apróbetűs volt az érdekes -, ám azt is mondják, hogy ez igazából a bécsi udvar által megrendelt merénylet volt. Amit azonban a diákok össze szoktak keverni, az az, hogy a kirohanós és a vadkanos történet szereplője nem ugyanaz a Zrínyi Miklós. Ez az emléktábla a dédapa előtt tiszteleg, aki horvát bán volt.
A kapun áthaladva tágas udvarban találjuk magunkat, innen pedig a lakókastély udvarába jutunk, ahol ma egy igen hívogató bisztró működik.
A bisztró mellett, csakúgy, mint az udvar többi részében, történelmi alakok mellszobrai láthatóak.
A vár a festeticsek tulajdonát is képezte, sőt, még cukorgyár is működött benne.
Ma történeti és vadászati múzeumnak ad otthont.
Lassan hazafelé vettem az irányt. “Ó Istenem, csak találjam meg az autót, meg a városból kivezető utat” – fohászkodtam magamban.
De mielőtt nekivágtam volna a hazaútnak, vettem egy pékségben egy burek-szerűséget. Aztán a kocsihoz érve azt sajnáltam, hogy csak egyet vettem. Ugyanis olyan, de olyan finom volt…
De innentől már tényleg zökkenőmentes volt a hazautam.
Merne velem tartani valaki?
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)