Mi magyarok elég jók vagyunk panaszkodásban. Van egy ismerősöm a Facebookon, akinek minden napra van egy peches sztorija. Mi nem sikerült, min dühöng éppen; úgy tűnik, ő a világ legpechesebb embere. Nem olyan régen, sokadik háborgását meglátva azon kezdtem tűnődni, hogy vajon, ha elkezdené a jó dolgokat leírni inkább, a rosszakat meg nem osztaná meg állandóan, lehet, hogy az egész élete megváltozna, de legalábbis a mindennapjait nem a kudarcsorozatok határoznák meg. Rendkívül sok keserűséget szül, ha az embert a negatív események foglalják el, és sokkal nehezebben veszi észre a jót.
Épp előkészítettem a telefonomon a QR kódot beolvasásra, amikor az lemerült. Igen, ez a tipikusan 32%-ról azonnal katapultáló fajta…
Kalauz megérkezik, én visszafogott érdeklődésbe kezdek elérhető wifiről (ez esetben a laptopomon be tudom mutatni a jegyet). Ő tovább gondolkodik (mivel ezen a vonaton nincs wifi): próbáljak egy töltőt szerezni? Vagy egy megfelelő USB kábelt? Próbálkozzunk mindketten, ez a javaslata, később visszajön.
Visszajött. Jutott eredményre? kérdi tőlem KEDVESEN és segíteni akarón. Sajnos nem. Hálózat nincs, a telefonom a legközelebbi töltésig biztosan nem kapcsol vissza. Veszek egy jegyet, nincs más megoldás.
Elkezdi előkészíteni a jegyet. Megáll a toll a kezében. Figyeljen csak, most jön Körmend, ott talán lesz wifi. Itt bekapcsolódik a párhuzamos üléssor is. “Ott lesz wifi, kijön az épületből”
A vonat lassít, én elkezdek csatlakozni. Mielőtt sikerülne letöltenem a jegyet, a vonat tovább indul. Ekkor már körülöttem állnak és szurkolnak, mint egy szépreményű focimeccsen. Együtt csapunk a levegőbe csalódottan.
Kalauz visszatér. Sikerült? kérdi változatlan kedvességgel. Továbbra sem sajnos. Megveszem a jegyet, nincs más megoldás. Ő azonban csak nem írja, gondolkodik, hol lesz a következő állomás, ahol elérhető lesz a wifi. Közben egyik szurkoló megjelenik egy powerbank-kel a kezében. Sajnos nem kompatibilis. Sóhajtunk.
Hirtelen mocorgás a hátsó sorban: “hölgyem, én bekapcsolom a telefonomon és adok hálózatot”. Megkapom a jelszót, nem történik semmi.
“Persze, mert itt nem szokott lenni térerő”. Én már kellemetlenül érzem magam, de csak én. Körülöttem mindenki DERŰS és segítőkész.
Kalauz: ne aggódjon, megvárjuk.
És lett térerő és lett kapcsolat és letöltöttem a jegyet és diadalittasan mutattam körbe a hatalmasra nagyított QR kódot. Együtt mosolyogtunk.
“Látja, hölgyem, kár lett volna megvennie még egyszer ezt a jegyet, csak türelem kellett. Köszi srácok, jók vagytok nagyon ” – zárta le a hosszúra nyúlt jegyellenőrzést a kalauz.
Tiszta szívvel ennyi köszönömöt régen mondtam…
Ez egy mai példa. De nagyon sokszor tapasztalom a mindennapokban, hogy igenis jók vagyunk mi emberek, az összetartozás és az önzetlenség nem elfeledett fogalmak, bármennyire is mást akarnak belénk sulykolni.
Egyetértetek? Ha van hasonló sztoritok, ne tartsátok magatokban! Írjátok meg itt kommentben, vagy a Facebookon.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
