Mi magyarok elég jók vagyunk panaszkodásban. Van egy ismerősöm a Facebookon, akinek minden napra van egy peches sztorija. Mi nem sikerült, min dühöng éppen; úgy tűnik, ő a világ legpechesebb embere. Nem olyan régen, sokadik háborgását meglátva azon kezdtem tűnődni, hogy vajon, ha elkezdené a jó dolgokat leírni inkább, a rosszakat meg nem osztaná meg állandóan, lehet, hogy az egész élete megváltozna, de legalábbis a mindennapjait nem a kudarcsorozatok határoznák meg. Rendkívül sok keserűséget szül, ha az embert a negatív események foglalják el, és sokkal nehezebben veszi észre a jót. 
Ezért is örültem meg nagyon, amikor az alábbi történetet olvastam egy másik ismerősömtől. Betty írta le, és nem is csak önmagában a sztoriért vagyok hálás, hanem azért, hogy vette a fáradságot, és leírta. Mert sokszor csak ez billenti a mérleg nyelvét a rossz történetek felé, hogy lusták vagyunk leírni a jót. Mert az úgy a helyén van, hogy jó dolog történt. De vegyük észre, figyeljünk fel rá! A következő sorok Betty elmondásában az elidegenedés és az egymásra nem figyelés ellenpéldáját mesélik el; az eset egy vonaton történt, valahol Szentgotthárd és Szombathely között.
Épp előkészítettem a telefonomon a QR kódot beolvasásra, amikor az lemerült. Igen, ez a tipikusan 32%-ról azonnal katapultáló fajta…
Kalauz megérkezik, én visszafogott érdeklődésbe kezdek elérhető wifiről (ez esetben a laptopomon be tudom mutatni a jegyet). Ő tovább gondolkodik (mivel ezen a vonaton nincs wifi): próbáljak egy töltőt szerezni? Vagy egy megfelelő USB kábelt? Próbálkozzunk mindketten, ez a javaslata, később visszajön.
Visszajött. Jutott eredményre? kérdi tőlem KEDVESEN és segíteni akarón. Sajnos nem. Hálózat nincs, a telefonom a legközelebbi töltésig biztosan nem kapcsol vissza. Veszek egy jegyet, nincs más megoldás.
Elkezdi előkészíteni a jegyet. Megáll a toll a kezében. Figyeljen csak, most jön Körmend, ott talán lesz wifi. Itt bekapcsolódik a párhuzamos üléssor is. “Ott lesz wifi, kijön az épületből”
A vonat lassít, én elkezdek csatlakozni. Mielőtt sikerülne letöltenem a jegyet, a vonat tovább indul. Ekkor már körülöttem állnak és szurkolnak, mint egy szépreményű focimeccsen. Együtt csapunk a levegőbe csalódottan.
Kalauz visszatér. Sikerült? kérdi változatlan kedvességgel. Továbbra sem sajnos. Megveszem a jegyet, nincs más megoldás. Ő azonban csak nem írja, gondolkodik, hol lesz a következő állomás, ahol elérhető lesz a wifi. Közben egyik szurkoló megjelenik egy powerbank-kel a kezében. Sajnos nem kompatibilis. Sóhajtunk.
Hirtelen mocorgás a hátsó sorban: “hölgyem, én bekapcsolom a telefonomon és adok hálózatot”. Megkapom a jelszót, nem történik semmi.
“Persze, mert itt nem szokott lenni térerő”. Én már kellemetlenül érzem magam, de csak én. Körülöttem mindenki DERŰS és segítőkész.
Kalauz: ne aggódjon, megvárjuk.
És lett térerő és lett kapcsolat és letöltöttem a jegyet és diadalittasan mutattam körbe a hatalmasra nagyított QR kódot. Együtt mosolyogtunk.
“Látja, hölgyem, kár lett volna megvennie még egyszer ezt a jegyet, csak türelem kellett. Köszi srácok, jók vagytok nagyon ” – zárta le a hosszúra nyúlt jegyellenőrzést a kalauz.
Tiszta szívvel ennyi köszönömöt régen mondtam…
Ez egy mai példa. De nagyon sokszor tapasztalom a mindennapokban, hogy igenis jók vagyunk mi emberek, az összetartozás és az önzetlenség nem elfeledett fogalmak, bármennyire is mást akarnak belénk sulykolni.
Egyetértetek? Ha van hasonló sztoritok, ne tartsátok magatokban! Írjátok meg itt kommentben, vagy a Facebookon.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Szaunában egy középkorú ferfi megkérdezte, nem zavarna-e minket, többieket, ha illóolajat csepegtetne. Mondtuk, hogy nyugodtan. Nagyon kellemes illata volt. Mielőtt kimentem, megkérdeztem, h ez milyen illat. Mondta, h Cubeba.
Megköszöntem, kimentem.
A folyosón utolért és nekem ajándékozta az egész üveget (még majdnem félig volt!!) azzal, hogy úgysem bírom megjegyezni a nevét. (Igaza volt. 🙂
Hiába szabadkoztam, a kezembe nyomta és elment.
Azóta is meghatódom, ha ez eszembe jut.
Velem ma két jó dolog is történt. Az egyik szintén közlekedéshez kötött.
Sopronban rendszeresen utazom a 27-es buszon. Az utasok többsége általában mindig háborog, mindig van valami, ami nem tetszik nekik.
Amikor ideköltöztem, először is azzal nyitottam, hogy felszálláskor érhetően és barátságosan köszöntöttem a sofőrt. Eleinte vagy válaszoltak, vagy nem, de ahogy telt az idő, már megismertek és nagyon kedvesen már ELŐRE köszönnek.
De van más is. Amikor felszállok, azonnal kanyar következik, tehát nem egyszerű mutatvány eljutni az ülőhelyig. Gyakran csak én vagyok az egyedüli felszálló(vasárnap délelőtt), és mostanában tűnt csak fel, hogy megvárják, amíg lehuppanok a helyemre, csak utána indítják el a buszt. Hát mit mondjak:hálás vagyok!
A másik eset éppen ma történt velem.
Betértem kedvenc patikámba. Egy nagyon kedves, szimpatikus fiatalember szolgált ki, aki idén végezte el az egyetemet és amúgy ismerjük is egymást. A kért termékekből azonnal kiszúrt kettőt, és közölte, hogy ezekből hazai gyártmányú is van, azonos hatóanyaggal, de lényegesen kevesebbe kerül. Az egyikért feleannyit, a másikért harmadannyit fizettem. alig jutottam szóhoz a meglepetéstől, hogy lehet még találkozni ilyen szemlélettel.
Nagyon szívmelengető volt ez az élmény. Örömömben a megmaradó pénzen gyorsan vettem a rajzszakköröseimnek nagyon klassz jó minőségű, színes, pasztellezéshez való rajzlapokat. Legyen nekik is jó napjuk!
Külföldi nagyvárosban élek. Valamelyik nap tartok haza – a nem túl messze lévő boltból. Már amikor kiléptem az épületből esett kicsit, de egyszer csak rázendített, olyan nagyon, igazán. Pillanatok alatt bőrig áztam, de folytattam utam hazafelé, rendületlen, hiszen nem volt messze. De akkor! Kis sárga autó lelassít az úton mellettem, és a fiatal lány lehúzza az ablakot. Odahajolok, mondom hátha útbaigazítást kér. Erre ő: Kérsz egy esernyőt? Van nálam kettő, meg otthon is egy csomó.
Szóhoz sem jutottam. Aztán egész nap csak mosolyogtam, hogy milyen n. aranyos már!
(igen, én is nő vagyok, mert egy csomóan azt hitték csak felszedni akartak, és az első kérdés az volt, hogy pasi volt-e a vezető:)