Elérkezett nyaralásunk utolsó napja. Fájdalmas volt, mert úgy éreztem, éppen kezdünk belejönni. Már nem izgatott annyira, mi lehet itthon, nem járt a fejemben, hogy vajon mindenki időben megkapta-e a sütit, az sem zavart, hogy a negyedik éjszakám telt el úgy, hogy félig ébren vagyok, félig alszom, a kényelmetlen, kicsi hely miatt. Napközben pótolgattam a kimaradt alvást, úgyhogy jól voltam, tényleg. Mindenki jól volt.
Mivel azonban éppen szeptember elseje volt, előirányoztuk a hagyományos szeptember elsejei kép készítését – rendhagyó módon. Természetesen a bejegyzés ebből meg is született, ahogy azt már megszokhattátok.
Úgyhogy reggeli, illetve a “szokásos” kávé után lesétáltunk a tengerpartra.
Elkezdtük. Álljatok ide, csíz, jó, nem kötelező, katt. Katt, katt, katt.
Ekkor odajött egy fotós srác, aki abból él, hogy fényképezi a strandon a turistákat, és elkezdte ugráltatni az egész családot, hogy most így, meg úgy álljunk, és én tudtam, hogy hülyeség az egész, nem fogjuk megvenni, mert egy óra múlva indulunk, sietünk – de azért csak pózoltatta a gyerekeket.Miután elment, folytattuk, amiért lementünk.
Mire visszaérkeztünk a lakókocsihoz, már ott toporgott a váltás. Azt ugyanis nem beszéltük meg, legalábbis nem emlékeztem, hogy tízig ki kell cuccolni. Már össze voltunk pakolva, úgyhogy mindent bedobtunk a kocsiba, és elindultunk.
Nagy terveink voltak. Nekem van egy olyan kattanásom, hogy szeretnék kocsival végigmenni az Isztriai-félsziget tengerpartján. Felvetettem, mi lenne, ha úgy mennénk haza, de egyből be is láttam, hogy ez nem fog menni, legalább duplája lenne az út. Jó, akkor nézzük meg Portorož-t, állítólag gyönyörű. Nem is lenne nagy kitérő.
Nem untatlak benneteket a részletekkel: végül úgy döntöttünk, Triesztet útba ejtjük, ott ebédelünk, és onnan már úgy megyünk haza, hogy nem állunk meg.
Jó döntés volt, Trieszt gyönyörű. Épp csak megkapirgáltuk kicsit, azaz, tulajdonképpen csak egy-két órányi benyomást szereztünk, de eldöntöttük akkor: ide visszajövünk. Csodás város, épületeit tekintve egyes részein az ember azt hihetné, Budapesten jár – csak mondjuk, ha oldalra néz, akkor a tengert látja.
Erről jut eszembe, miután hazajöttünk, elkezdtem kicsit utánaolvasni a város történelmének, és az egyik internetes oldalon az alábbi kérdést találtam:
Bár a hölgy a kérdésére ott nem kapott választ, megnyugodtam, hogy ezt legalább tudom.
Rettentő éhesek voltunk, úgyhogy beültünk enni egy bizonyos Rossopomodoro nevű helyre, ami valamiféle pizzás étteremlánc.
Tudom a wifi-kódot.
Egyébként a wifit egész nyaralásunk alatt szűken mérték az olaszok. A kempingben például, ami négycsillagos, hiperszuper, egyetlen ponton volt free wifi, reggelenként egész csődület támadt ott, mindenki nézte az e-mailjeit, ezt-azt, mert ha venni akart az ember, órákra bontva lehetett, és egészen horror ára volt. Lehet, hogy családvédelmi okokból vezették ezt be így – ne kockuljatok, beszélgessetek…
Nos, ebéd után kerestünk egy fagyizót, itt is finom fagyit ettünk, mint eddig mindenhol – főleg a pisztácia ízlett nekem nagyon -, de amitől lehidaltunk, az ez volt:Kutyafagyi! Több ízben, ráadásul.
Ezen élmények után újra kocsiba szálltunk, és hazajöttünk. Alig léptük át a határt (ami nincs, noha van), amikor csörgött a telefonom: helló Móni, sütit szeretnék rendelni.
Welcome home.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: