Ülök a gép előtt már vagy egy órája, bámulom a monitort, és gondolkodom, hogyan is írjak erről. Írjak-e, egyáltalán.
Meghalt az apósom.
A férjem apja, gyerekeim nagypapája, 82 éves korában, igazán rövidnek nevezhető szenvedés után.
Mi is mondhatnék? Kell-e bármit is? De itt, a blogon szinte minden családi eseményt dokumentálok. Hát most leírom ezt is. Meghalt az apósom.
Túl sok közös élményt nem tudok felvonultatni, de például ő tanított meg engem szárnyast bontani. És elmesélte, hogyan sütöttek kenyeret gyerekkorában, amiből anno poszt is született. Ezt idézem most fel, emlékül.
Szóval, ez már vagy nyolc éve, karácsonykor történt; az igazi, kemencében sült kenyér készítéséről mesélt apósom, aki egy kis zalai faluban cseperedett. A házuknál, ahol több generáció is együtt élt, sokáig édesanyja volt a kenyérsütés felelőse. Merthogy az egy napos program volt – akárcsak, mondjuk a mosás.
Éppen ezért egy héten egyszer sütöttek. Akkor viszont hat cipót, amelyek egyenként úgy háromkilósak lehettek. – Erre persze, első megrökönyödött kérdésem az volt: hogyan állt el a kenyér akár hat napig is anélkül, hogy kiszáradt volna? Após erre annyit mondott: az még nem génmanipulált búzából készült, hanem olyan sikértartalmúból, amelynek egész Európa csodájára járt; persze, az ma már nem EU-kompatibilis…
![a8]()
Tehát, a kenyérsütés napján korán keltek, valamikor öt körül (na nem mintha máskor nagyon henyéltek volna): először a konyhai sparheltet gyújtották be, aztán bevitték a dagasztóteknőt, széklábra tették. A sparhelten már melegedett a víz, a lisztet is odakészítették. Általában rozs-, de ünnepnapok közeledtével fehérlisztből sütöttek kenyeret; ezt a lehetőségek, jobb esetben a kenyérsütő hölgy szándéka határozta meg. Rá volt bízva, milyen arányban keveri a különböző liszteket. A liszthez hozzáadta a vizet, sót, és az előző kenyérsütéskor a teknő faláról összeszedett maradék tésztát (morzsókának is nevezték), amit szárítva őriztek, ilyenkor pedig egy kis langyos vízben térítették magukhoz az élesztőgombákat. A dagasztás volt a munka legkeményebb része: azt mondták, akkor elég, ha a tészta elválik a kéztől, illetve, ha a dagasztást végző homlokáról belecsepeg a verejték a tésztába.
Közben már befűtötték a kemencét; hőfoka akkor volt jó, ha “szikrázott az alja”.
Ekkorra a tészta is megkelt, amiből hat cipónyit szakítottak, ezeket a szakajtóban hagyták még egy kicsit kelni. Úgy félóra múltán a cipókat a sütőlapátra borították, majd “bevetették” a kenyereket.
![a7]()
Általában két és fél, de sokszor három órán át sült a tészta. Amikor a kiszabott idő letelt, a cipókat kivették, libaszárny-tollból készült seprővel, a pemetelővel letisztították az alját, egy kisebbel pedig bespriccelték vízzel a kenyeret.
Ettől lett szép színe, és jó puha héja.
A kenyereket aztán letakarás nélkül tárolták egy, a gerendáról lelógó polcon – és hogy, hogy nem -, nem száradtak ki…
Nos, ennyi a történet. Ennyi volt.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Őszinte részvétem, Mónika.