– Tartsunk előrehozott házassági évfordulót – javasolta emberem két nappal az emlékezetes dátum előtt, és ennek az ötletnek az apropóját az adta, hogy valamiféle véletlenek egybeesésének köszönhetően négy gyermekünkből egy sem tartózkodott otthon két napig.
Kettesben maradtunk, ami azért ritkán esik meg.
Ez a tavalyi ajándékom.
Életem párja elő is rukkolt azzal, hogy menjünk el kettesben Hévízre, az Öreg Harangba, hisz’ úgyis régóta készülünk rá.
A fotó nyitvatartási időn kívül készült, mert egyébként a hely folyamatosan tele van. Forrás
Az Öreg Harang meglátogatása évek óta tervben volt, de valahogy mindig elmaradt. Különösen érdekelt, amióta 13 Gault&Millau pontot kapott, a környékünkön egyedül (tavaly ütötte meg ugyanezt a szintet a tapolcai Pura Vida). Nos, ami a legjobban tetszett: dacára az országos ismertségnek, semmiféle hype-szaga nincs a helynek. Látszik, hogy a tulajdonos srác, Gábor ugyanígy csinálta a helyet a pontok előtt, és most a pontok után is. Nagyon laza, megfordult a fejemben, hogy aki nem tud akklimatizálódni a helyhez, könnyen ledobja a láncot az egészen közvetlen stílus miatt. Az jutott eszembe, hogy ez amolyan falusi vendéglátás felső fokon, ahol extra ételt kapsz Gabi bátyától, az ő saját stílusában.
– Na, üljetek le oda, kaptok inni, aztán majd jövök, mesélek, de sokat kell várni, azt most mondom – adta elő őszintén, mi várhat ránk, de az ijesztgetés dacára mi elfoglaltuk a mutatott helyet. Jött is hamarosan egy másik pincér, Balázs, hozott inni, és megkaptuk az étlapot is.
– Itt van, ezt olvassátok el, aztán jövök, mondom a többit – tért vissza hozzánk Gábor, és azért odacipelt egy viszonylag nagy táblát, amelyre különböző állatok – kecske, liba, juh, marha, disznó, szamár – voltak rajzolva, mellettük árak. Igazi rejtvény volt ez, izgatott is bennünket.
Gábor újabb érkezése aztán fényt derített mindenre. Addigra tudtuk, hogy mindkét levesből kérünk, ezt megjegyezte, majd elkezdte sorolni a táblán látható állatok egyes részeiből készülő főételeket – már a másodiknál lemaradtam… A vége felé kapcsolódtam be újra:
– …szürkemarha bélszín vagy hátszín zöldbors mártással, mangalica karaj egregyi raguval…
– Bocs – vágtam közbe – a szürkemarhához a zöldbors mártáson kívül mi van?
– Hát ilyen mindenféle izé, most nem fogom elmondani, jó lesz az, hidd el.
Elhittem. Rendeltünk. És nagyon jókat ettünk, mígnem úgy kilenc óra magasságában egyszer csak lecsaptak a szúnyogok. De valami olyan erővel, hogy én ilyet nem emlékszem, mikor tapasztaltam. Egyszerre tízet, tizenötöt hajkurásztam el magamról, miközben próbáltam elfogyasztani az időközben megkapott levest, ami pikáns kecskeragu volt, fantasztikusan puhára főtt hússal, rendkívül ízes – noha kicsit sós -, sűrű lében.
– Hogy ízlik? – kérdezte a tulaj felénk jártában.
– Fogalmam sincs – mondtam kétségbeesve – minden energiámat leköti a szúnyogokkal szembeni harc…
– Hát ja, Hévíz tavaly kétmilliót spórolt a szúnyogirtáson, idén sem nagyon permeteznek, úgyhogy ez van. Egyedül engem nem csípnek, szerintem utálnak már, mert mindig itt vagyok… – mondta elmélázva, csak úgy maga elé Gáborunk, akit ekkorra már szívünkbe zártunk, és egyfolytában azon gondolkodtunk, kire emlékeztet.
Fehérboros hagymaleves cipóban.
A levesekre egyáltalán nem, de aztán a főételekre tényleg viszonylag sokat vártunk, közben mindenhonnan hallottuk, ahogy tenyerek csattannak meztelen bőrfelületeken, a vérszívó dögök a többi asztaltársaságot sem kímélték. Azt kívántam, amit huszonhat éve soha, hogy bárcsak valaki dohányozna az asztalunk közelében, legalább egy kicsit elmennének ezek a szemét szúnyogok.
– Te Gábor, nincs valami füstölőtök, akármi? – kérdeztem már-már sírva a tulajt, aki erre csodálkozva visszakérdezett:
– Mér’, a Balázs nem hozott?
– Hát nem…
A főnök úr térült-fordult, majd Balázs megérkezett egy spirál szúnyogriasztó-füstölővel, aztán ő egy spray-vel, amiből én jócskán fújtam magamra, hogy legalább a vacsora hátralevő részét hadd élvezzem.
Lehetett is, egyébként, minden nagyon finom volt, olyannyira, hogy a végére még császármorzsát is kértünk, amiről ismerőseink ódákat zengtek, így aztán kíváncsi voltam, mitől olyan különleges.
A császármorzsa.
Nos, a császármorzsa valójában császárprósza: nincs addig sütve a tészta, hogy szétváljon morzsáira, hanem amolyan aludttejes prószát készítenek, amit kis kockákra vágnak, és ehhez adnak finom lekvárokat. Tényleg jó, egyébként.
A szomszéd asztalnál közben fizettek, Gábor odatelepedett melléjük, és kedélyes beszélgetés közben összeírogatta, mit fogyasztott az idősebb házaspár, majd grátisz pálinkát is hozott nekik. Utána hozzánk is odajött kicsit, és látszott, őszintén érdekli, hogy érezzük magunkat. Elmeséltük neki, hogy épp a huszonegyedik házassági évfordulónkat igyekszünk emlékezetessé tenni, mire nekünk szegezte a kérdést:
– Üzenetet kaptatok?
Néztünk nagy értetlenül, hogy mit? Mire felvilágosított bennünket:
– Az asztalon ilyen kis cetli nem volt? Üzenet. Mindenkinek jár egy üzenet, nektek meg főleg, ha már évforduló, meg négy gyerek. Várjatok, hozom.
Hozta.
Örültünk. Fizettünk. Elindultunk. És rájöttünk: Szőke András. Rá emlékeztetett.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: