Még mielőtt ezt a blogot elkezdtem volna írni, nekiálltam egy könyvnek. Állítólag egy könyvet mindenki meg tud írni, hát, gondoltam, legyen. A munkacíme az volt, hogy Praktikák sok gyerekhez, és ebben akartam összegyűjteni a vicces nagycsaládos történeteimet, a kedvenc receptjeinket, és más nagycsaládosok jópofa, életkönnyítő tippjeit. Volt egy fórum, ahol összejöttek sokgyerekes anyukák – köztük én a négyemmel kiscsaládosnak számítottam -, és ott időnként megkérdezgettem őket, milyen tanácsaik lennének a feladatok egyszerűsítésére, illetve, egyáltalán, mit jelent számukra a nagycsaládos lét. Az egyik anyuka akkor ezt írta:
„Tudod, amikor tervezgettük a nagycsaládot, nekem is más fogalmaim voltak róla. Elmondjam?
Elképzeltem, ahogy esténként társasjátékot játszunk: mindenki betart minden szabályt, mert szeretjük egymást, nincs egy hangos szó sem, hacsak nem a sok kacaj… Aztán, én hímezgetek, közben mesélek nekik, ott ülnek körülöttem, és csendben, áhítattal hallgatják az újabb epizódokat. A nagyobbak megterítenek, esetleg gyakorolnak – mert hegedülni tanulnak –, gyertya ég, és várjuk haza apát, aki persze vidáman hancúrozik velük egy sort még vacsi előtt. A vacsora mindenkinek ízlik, nyaldossák a szájukat utána, és sose a pék pogácsáját kívánják, hanem csakis az enyémet. Aztán szépen megfürdenek, persze az én időm nem azzal megy el, hogy a tengert törlöm fel utánuk, aztán mindenki tudja, hogy a fogmosás az ő érdeke, hiszen milliószor megbeszéltük, elbáboztuk, lefestettük… Következik az esti mese: mindenki ugyanazt akarja hallani, természetesen csak egyszer, aztán pedig belátják, hogy a szüleiknek is kell egy kis pihi, és szépen elalszanak. Talán ennyi is elég.
Ezzel szemben:
Próbálunk társasozni, de mire megegyezünk abban, hogy melyikkel, addigra nem érdemes elkezdeni. A mesét nem hallják az éppen síró tesótól, akit viszont valaki épp hátulról nyúz, úgy, hogy én nem látom. A kezembe nem vehetek semmit, nemhogy hímzést, mert egyszerre akar mind az ölembe ülni. A vacsora nem finom, illetve finom, de most nem éhes, ellenben tíz perc múlva már igen; a fürdőt tengerré varázsolják, mialatt feltörlöm a vizet, ők levetik a pizsamát, mert másik tetszik éppen, és ez amúgy is fogkrémes, és legyek már pozitív, mert ma nem felejtette el a fogmosást, a kedvenc fogkrém beszáradt, de nem miatta, mert a kicsik tekerték le a kupakját, míg én átnéztem a leckét, és ne azt meséljem, és ne én, hanem a nagyapa, aki miért nem jön ma is, és nem vagyok álmos, nincs kész a leckém, holnapra kell venni úszósapkát, mert a múltkor elvesztettem, és pisilni kell, és beszélgess velem, és nem vagyok-e lázas…
Nálunk így megy. De nem bánom.”
Kertész Csaba rajza
A vicces az, hogy aztán ezzel az anyukával szinte egy időben kezdtünk blogolni: ő Virág, a Gyereketető szerzője, aki nemcsak hatgyerekes anya, de lassan kétszeres nagymama is.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: