Bálint (18) fiammal mentünk ma úszni. Mert járunk továbbra is, mindenféle kezdetben megfogalmazott ellenérvek dacára.
Odaértünk, átöltöztünk, találkoztunk a medencénél, azt mondja nekem Bálint:
– Te, anyám, nincs egy felesleges törölköződ?
– Nincs, miért, nem hoztál?
– Nem…
– Kérjek valakitől, hátha van nekik felesleges?
– Ne, nem kell. Megoldom.
Na persze, mint jó szülő, egyből körbekérdeztem az edzőket, hátha, de nem volt senkinek. Hát, mindegy, az edzés lezajlott, Bálinttal felöltözve találkozom ismét. Baktatunk a kocsi felé, közben halkan megjegyzi:
– Anyám, csak a félreértések elkerülése érdekében mondom, ha legközelebb arra kérlek, hogy ne, akkor ne. Tizennyolc éves múltam, tudok kettesével számolni, be tudom kötni a cipőmet, mint Franklin, hidd el, el tudom intézni, ha valami kell.
Bizony, ez már nem így megy…:)
Nos, igen: nehéz ezzel szembesülni, de eljön az idő, amikor egyre kevésbé van szükség ránk. És ezt tudomásul kell venni, a gyereket el kell engedni, hadd bontsa ki a szárnyait, mert ha mi akarunk gondoskodni róla, és fogjuk a kezünkben, akkor nem fog tudni repülni. Meg kell hagyni a szabadságát, hogy döntsön, még akkor is, ha rossz döntést hoz, mert így fogja megtanulni, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért. A mi szülőgenerációnknak abban látom a legnagyobb hibáját, hogy annyira “túlszereti” a gyerekeit, hogy nem hagyja felnőni őket. Meggyőződésem, nem az az igazi szeretet, amikor mindig mindent megadunk nekik, és levesszük a vállaikról a terheket, hanem az, amikor hagyjuk, hogy elinduljanak a saját útjukon.
Hát erre világított rá nekem ez a ma esti kis epizód.
Úgyhogy elnézést kértem, és megkérdeztem, megírhatom-e itt a blogon. Megengedte.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Teljesen egyetértek a konklúzióddal: tényleg el kell engedni őket. Néha nagyon fájdalmas (ill. sokszor), de akkor is meg kell tenni, pláne fiúk esetében!
Amikor azt írtad, hogy had bontsa ki a szárnyait, akkor kigyulladt a lámpa és TUDTAM ! hogy ugyanarról beszélünk !
Most, hogy újra olvastam is libabőrös lettem Erma Bombeck írásától, nagyon igaz, nagyon kéne, hogy mindenki olvassa !