Esküvő a Szent György-hegyen

Az egyik hely, ahol a süteményeim megkóstolhatóak, a szigligeti Várkávézó. Sokszor, ha épp időm engedi, én magam szállítom ki oda a tortákat, mert a környezet olyan, hogy az már felér egy terápiával. Aztán van kiváló fagyi, kávé…és azt mondják, jó a süti is.

Ez lesz a harmadik szezon, hogy együtt dolgozunk, úgyhogy megismertem és megkedveltem az egész személyzetet; közülük az egyik lány, Eszti esküvője volt szombaton. Úgy három hete beszaladtak hozzám, mutatott egy fotót, hogy szeretne egy fehér cukormasszával (a marcipánt nem szeretik, sem ő, sem a vőlegénye) bevont kétemeletes, egyszerű, négyzet vagy téglalap alapú tortát, meg némi süteményt 50 főre. A tortára nem kell semmi, csak körbe szalag, a tetejére meg igazi rózsát tesznek.

Elkészült minden, el is vittük a lagzi helyszínére, a hegymagasi kultúrházba. Hegymagas egy kicsi falu Szigliget és Tapolca között, a Szent György-hegy lábánál, bizonyos pontjairól pazar panorámával Szigligetre, a Balatonra, Tapolcára, meg a környező hegyekre. Az egyik legnépszerűbb pincétől például ilyen a kilátás. Egy része.A kultúrház meg pontosan olyan, mint az 50-es, 60-as években épült hasonló kis falusi kultúrházak, mint amilyenben a Bélák is összeültek tanácskozni a Legényanyában: nem túl nagy terem, hatalmas cserépkályha, jó magas színpad. Színtiszta flashback. Mult ifjuság tündértaván, az én kis falumban.

– Hol lesz az esküvő?- kérdeztük Zolit, a kávézó főnökét, aki az egész esküvőt szervezte.

– Fent a Lengyel kápolnánál.

– Hol?

– Hát gyertek, nézzétek meg. Úgyis még díszítenünk kell.

Kocsiba pattantunk, visszamentünk a falu elejére, majd balra fel a hegyre. “Kápolna? Hogy kerül ide egy kápolna?” – merengett félhangosan emberem, én utánanéztem, úgy, hogy a Lengyel család épített egyet, úgy 1760 körül. Van itt egy másik épület, ami számomra sokkal vonzóbb: a Tarányi-présház. Ugyanaz a Lengyel család építette, amelyik a kápolnát is, az épület későbbi tulajdonosai voltak a Tarányiak. Amikor először megláttam, azt hittem, valami Festetics-épület, mert ők húztak fel minden környékbeli jó helyre valami pofás vityillót. De nem. A képen jobbra hátul ez a présház látható. Gondolnátok róla? Mármint, hogy présház volt? Elfogadnám…Előtérben kicsit didergő menyasszonnyal ilyen:

Bár még bő egy óra volt az esküvő kezdetéig, az ifjú pár már itt volt. Amíg a nap sütött, melegített, de most, hogy elbújt kissé, határozottan hűvösre fordult az idő. A fiatalok túl voltak a fotózkodáson, bejárták a szigligeti várat, a mólót, meg ott a hegyen is modellkedtek, és már csak várták a vendégeket. Zoliék nekiláttak egy kis kerti pavilon díszítésének, szűk körű esküvő lesz, azt tudtam, nem is volt több szék, csak öt: kettő a házasulandóknak, egy-egy a tanúknak, egy az anyakönyvvezetőnek, a többiek állnak.

– Jöttünk a lagziba, a Zoli meghívott – mondtam Esztinek, aki meg sem lepődött. Ellenben felajánlotta, hogy bárki, aki fázik, ihat pálinkát, mert hideg ellen momentán csak az van. Közben érkeztek a kis koszorúslányok, a pár ismét fényképezkedésbe kezdett most már velük, meg a szállingózó rokonokkal. A díszítés is alakult.

Tetszett, ahogy az egész szertartást, meg a lakodalmat összehozták: barátok, rokonok segítettek, mindenki hozta, vagy megcsinálta, amit tudott, nem került egymillióba, még félbe sem, és jó hangulat volt, aki ott volt, jól érezte magát. Lehet így is. 🙂