Egyszerű klasszikus: az indiáner

A keszthelyi Helikon Kastélymúzeum könyvtárában bukkantam Zsemley Oszkár: A magyar sütő-, cukrász- és mézeskalácsos ipar története című, 1941-ben megjelent, érdekességekben bővölködő művére, amelyből már többször idéztem apróbb történeteket. A kötetben a szerző a címben említett szakmák történeti áttekintésén túl számos kis színes írást felvonultat, némelyik egészen bulváros – miért verte el a cukrászmester a segédet -, vagy szinte tudományos, de olyan is akad, amely inkább legenda. Ilyen az alábbi kis eredetmagyarázat is; hogy igaz-e, ma már nehéz kideríteni, de hogy szórakoztató, az biztos.

„Ki ne emlékeznék gyerekkorának azokra a boldog óráira, amikor sikerült szüleinek valamelyikétől 5 krajcárt kihízelegni, kikönyörögni, s rohanni a cukrászdába és venni egy indiánert. A túlvilágival vetélkedő élvezet volt annak szakszerű, lehetőleg lassú – hogy tovább tartson – elfogyasztása. Ennek a még ma is közkedvelt édességnek egy dúsgazdag magyar főúr, Pálffy Ferdinánd gróf volt a kezdeményezője. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy csak a sütemény ötlete szülemlett meg a főúr agyában, a kivitelezés érdeme már a szakácsáé volt.

Az új sütemény-remek szoros összefüggésben áll a Theater an der Wien színházzal, amelynek annak idején, a XIX. században, Pálffy gróf volt az intendánsa.

A gróf, aki figyelemmel kísérte egész Európa színházi és ezzel összefüggő eseményeit, s így értesült arról, hogy egy indián származású artista járja be Európa metropolisait, s mindenütt meghódítja a közönséget csodás mutatványaival, összeköttetésbe lépett az indián művész impresszáriójával és a sikerült a művészt néhány napi bécsi vendégszereplésre leszerződtetni.

Ennek örömére a gróf magához rendelte a szakácsát s meghagyta neki, hogy az első előadás estélyére találjon ki valami olyan édességet, amelynek a színe hasonlítson az indián művész arcbőréhez. Ekkor eszelte ki a szakács a mai indián fánkot. Amikor a szakács az első példányokat bemutatta, s a gróf megízlelte, tapsolt örömében. Majd megkérdezte a szakácsot, hány segítőre van szüksége, mert ebből az újdonságból annyit kell készíteni, illetve gyártani, hogy a színház minden látogatója a belépéskor ingyen kapjon egyet. A kocsideréknyi fánk el is készült idejére, s a közönségnek annyira ízlett, hogy amíg fogyasztotta, csaknem megfeledkezett a színpadon szereplő művészről.

Másnap egész Bécs a cukrászdákat rohamozta s kereste – már nevet is adtak az új süteménynek – az indiánert.

Ennek már száz és jónéhány éve és az indiáner még mindig kedvence az édességet kedvelőknek.”

Íme a recept is – egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti, ellenben garantáltan finom.

Hozzávalók (26-28 darabhoz):

3 tojássárgája

1 ek víz

12 dkg liszt

6 tojásfehérje

6 dkg cukor

A bevonáshoz 20 dkg étcsoki, amit majd megolvasztunk 2 ek étolajjal

A töltéshez 4 dl habtejszín, amit habbá verünk 2 ek cukorral

1. Melegítsük elő a sütőt: alsó-felső sütés 180 fok, légkeverés 170.
2. Verjük habbá a tojásfehérjéket a kristálycukorral.
3. Egy edényben keverjük jól el a sárgákat egy kanál liszttel és a vízzel, majd adjuk a fehérjehabhoz, és a végén forgassuk bele az átszitált lisztet.
4. Töltsük a masszát habzsákba, és nyomjunk belőle 4-5 centi átmérőjű halmokat egy sütőpapírral borított tepsire.

5. Süssük meg 10-12 perc alatt, de ne vegyük ki egyből a sütőből, mert beráncosodik, kicsit összeesik a tészta.

5. Most egy olyan művelet következik, amelyre van cukrászati szakszó, és szerintem ez a magyar nyelv legrondább szava, rondább a vakcinánál is: hörzsölés. Ezt mondják arra, hogy kivájnak egy tésztát, hogy tölteni lehessen. Hörzsölés. Szerintem ez valami műmájerkedő szakszó,  valahogy így keletkezhetett:

– Nem igaz, Józsikám, hogy nem tudunk már valami komolyabban hangzót írni a tankönyvbe, mint hogy “kivájjuk”! Minek nevezzük?

– Háát – mondta erre Józsi -, a disznóvágáson pörzsölnek, mi hörzsöljünk!

– Na jó, de a “pörzs”, az értelmezhető; mi az a hörzs?

– Kit érdekel, írjad, Józsi, le kell adni a kéziratot!

Valahogy így. Szerintem. A lényeg, hogy szedjük ki a tészták belsejét. Plusz, amik majd az aljak lesznek, azoknak a kis csúcsát csípjük le ollóval, hogy meg tudjanak állni a talpukon.

6. Mártsuk meg olvasztott csokiban.

És rácson hagyjuk dermedni.Végül tegyük az aljakat egy tálra, töltsük meg tejszínhabbal, és tegyük rájuk a kalapokat.

Hát ennyi.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)