Enuresis nocturna, éjszakai bepisilés

Amiről most írok, az kifejezetten a mi esetünk. Szándékosan nem foglalkozom a jelenség tudományos hátterével, meg mindazzal, amit amúgy is bárki elolvashat a neten, és tudom, hogy aki érintett, az el is olvassa. Mert én is így voltam, amikor sok éve szembesültem azzal, hogy valamit tenni kell, mert nem normális dolog az, hogy ez a gyerek már ekkora, és még mindig előfordul – hetente egyszer, de akár többször is -, hogy ágyneműt kell cserélni az éjszaka kellős közepén. Az orvosi szövegek helyett inkább a személyes tapasztalatokat kerestem, hátha valaki leírja ugyanazt a helyzetet, amiben vagyunk, s hogy milyen egyszerűen elmúlt a probléma pár hét, hónap alatt.

Nem, nem volt ilyen egyszerű, és hosszas gondolkodás után, illetve az érintett gyermek beleegyezését elnyerve írok csak róla – ő azt mondta, persze, írd csak meg, anyám, talán valakinek segítesz vele. Mivel már úgy érzem, biztos távolból szemléljük ezeket a múltbeli eseményeket, hiszen vége van, hát leírom, amire még emlékszem, mielőtt teljesen befedi a feledés jótékony homálya.

Forrás

Hármas számú, nemét tekintve fiú gyermekünk az érintett a történetben, aki előző két testvéréhez képest sokkal érzékenyebb volt a kezdetektől. Ha róla van szó, nem tudok túllépni azon az eseményen, hogy amikor hat hónapos terhes voltam vele, ki kellett húzni egy gyulladt fogamat, amit az eléggé tapasztalatlan, fiatal fogorvosnő nem tudott elérzésteleníteni. De kihúzta, én pedig üvöltöttem, mint a sakál. Remegve, sírva jöttem ki a rendelőből, még utánam is szólt, hogy “azért ez nem fáj úgy, mint egy szülés”, mire hüppögve válaszoltam neki, hogy “császárral szültem”, szóval az nekem nem fájt, csak hogy tudja. A váróban döbbent tekintetek fogadtak, felkaptam a kabátomat és mentem, hogy valami csendes zugban úgy rendesen kisírhassam magam.

Ezek után, a kiírt időben megszületett Bence, császárral, mint a többiek, úgyhogy nem fájt, de az az első naptól látszott, hogy valahogy más, mint a testvérei. Később ez a benyomásom teljesen határozott lett: sokkal ragaszkodóbb volt, egy pillanatra sem tűnhettem el a szeme elől. Az érzékenységén kívül azonban más furcsaság nem volt, a szobatisztasággal jól haladtunk, hároméves korára majdnem teljesen szobatiszta volt már éjszakára is – amikor megszületett Zsófi, a negyedik gyermek.

Itt valami történt, mert bár annak ellenére, hogy továbbra is minden este mellette feküdtem, igyekeztem, hogy ne érezze magát mellőzve, az éjjeli bepisilés gyakoribb lett, és nem is múlt el. A háziorvos azt mondta, hogy hatéves korig nem érdemes foglalkozni vele, különösen fiúknál gyakori ez, és én meg is nyugodtam. Viszonylag, persze, mert amikor egy héten akár kétszer-háromszor is arra ébredtem éjjel, hogy Bence ott áll mellettem, és azt mondja, hogy bepisiltem, na, hát akkor nem örültem. De soha, soha, egyetlen egyszer sem szidtam le azért, ami történt, és nagyon figyeltem arra, hogy a testvérei se gúnyolják ki, még véletlenül se – de szerencsére nem tettek ilyet soha. Tudtam, hogy Bence is szenved a helyzettől, eszem ágában sem volt tovább súlyosbítani azzal, hogy bűntudat alá helyezzem egy olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Egyúttal ott motoszkált bennem a szörnyű gyanú, hogy mi van, ha szegény gyereknek szervi baja van, mi meg itt ellazáskodjuk, úgyhogy amikor legközelebb a gyerekháziorvosnál jártunk, elmondtam ezt az aggodalmamat – ekkor már Bence ötéves volt -, és a doktornő felvázolta, hogy jó, el lehet menni az enuresis központba, a megyei kórház nefrológiai osztályára, ahol kivizsgálják majd, de tegyünk egy próbát, hogy motiválható-e az ágytisztaságra. Kaptunk egy kis kihajthatós lapot, benne 31 napnak való kis négyzet, és hozzá ugyanennyi napocska matricát. A négyzeteken eredetileg felhők szerepeltek, és minden egyes száraz éjszaka után rá lehetett ragasztani a napocskát. Innentől már nem azt mondta Bence, hogy bepisilt, hanem hogy “felhő volt”. De az első két hétben csak napocskákat lehetett látni a lapon. Boldog voltam, megnyugodtam, ó, úgy látszik, tényleg nem szervi a baj, lám-lám, milyen egyszerűen megoldódott a probléma, köszönjük, doktornő – de aztán elkezdtek gyűlni a felhők. Először csak egy héten egy, aztán kettő, aztán volt olyan, hogy megint három. A matricaragasztás nem motiválta többi Bencét, és kész, vége volt a napocskás lap varázsának. Új trükk után néztem; akkoriban az osztálytársai -mert már iskolás volt -, és ő maga is matricát gyűjtött. Felajánlottam, hogy minden napocskához (mert ez maradt a száraz éjszaka neve) választhat a boltban egy matricát. Ez is motiválta, de szintén csak egy ideig. De nem tudtam megállni: pénzt ajánlottam. 100 forint minden száraz éjszakáért. Na, ezen a többi gyerek felháborodott, mi az hogy, milyen könnyű a Bencének, de mondtam nekik, figyeljetek, nekem a mosás többe kerül, úgyhogy ez van. Ez a motiváció is csak pár hétig volt érdekes.

Közben mardosott a bűntudat néha, mi van, ha szegény gyerek mégis vesebeteg, vagy mittudomén, már rég meg kellett volna műteni esetleg, én meg lefizetéssel próbálkozom?! Kértem beutalót az enuresis központba.

Emlékszem, egy pénteki napra kaptunk időpontot, Bence 7 éves lehetett. Kikérdeztek minden előzményt, volt vizeletvizsgálat, ultrahang, már nem is emlékszem, mi még, és minden negatív volt. Végül a doktornő azt mondta: eddig nem találtak semmit, úgyhogy öt napra be kellene feküdni a gyerekkel, akkor megnéznék, hogy mi történik a kórházban, mennyi vizeletet ürít mikor, mennyit iszik, satöbbi, hétfőn kéne is jönni, jövünk vagy nem?

Tessék? Hogy én most döntsem el, péntek délután, hogy hétfőtől öt napon át nem leszek otthon a három másik gyerek mellett, hogy a férjem nyakába szakad minden, és most válaszoljak anélkül, hogy ezt megbeszélhetném vele? Mondtam az orvosnak, hogy én erre így nem mondhatom, hogy jövünk, mert hát otthon akkor mi lesz… Hát pedig ezt el kellene tudni dönteni – mondta roppant nem kedvesen, és akkor én döntöttem: most nem.

Nem mondom, hogy időnként, amikor megszaporodtak a felhők, nem gyötört a kétség, hogy akkor, ott igent kellett volna mondani. Néha rettegtem attól, hogy mégis kiderül valami baj, ami mondjuk megelőzhető lett volna, ha azt az öt napot valahogy megoldjuk. Ezzel aztán jött az az érzés is, hogy micsoda egy anya vagyok én, hanyag, trehány, felelőtlen, – de időről időre erősödött bennem az az érzés is, hogy nincs itt baj. El fog múlni, csak ki kell várni.

Elvittem urológushoz, aki magától értetődően felírt egy gyógyszert, amit kiváltottam, majd elolvastam a mellékhatásait, és úgy döntöttem, nem adom be.

Kerestem egy nagyon kedves gyerekpszichológust, a Judit nénit, elvittem hozzá Bencét. Bence nagyon szeretett hozzá menni, egy órát töltöttek el kettesben, és Judit is megerősített engem abban, amit gondoltam: a probléma oka egészen biztosan nem szervi, hanem ez az érzékenység állhat a háttérben, és ráadásul nagyon mélyen alszik a gyermek. Ezzel kapcsolatban volt olyan élményünk többször, hogy Bence éjjel ijesztő hangon sírni és kiabálni kezdett, de nem lehetett ebből az állapotból kibillenteni, nem lehetett felébreszteni sehogy, hanem úgy tíz-tizenöt perc múlva elmúlt ez a rémisztő jelenség – amiről csak nemrég tudtam meg, hogy neve is van: pavor nocturnus, éjjeli felriadás.

Telt az idő, nyári szünetben már szinte teljesen elmúlt a bepisilés, ahogy jött az iskola, visszajött a felhő is. Sokat szorongott Bence abban az időben, bár próbáltam oldani, együtt főztünk-sütöttünk, közben mindig mesélgetett, mi volt a suliban, és így mondta el egyszer, hogy az osztályból négy fiú rászállt, és szívatják, beszólnak, ő pedig nem tud visszavágni. Mit mondjak, legszívesebben másnap reggel berohantam volna az iskolába, és jól megrángattam volna a négy gyereket, de persze nem tettem semmit, inkább Bencét próbáltuk erősíteni, ne törődjön velük, ő akkor is ügyes, okos, és így tovább.

Judit néni mondta azt is Bencének, hogy amikor napközben pisil, tartsa vissza, majd engedje újra, tartsa vissza, engedje, így erősítse a záróizmot. És még egy gyakorlat elvégzésére kérte: megmutatta neki egy könyvből, hogy néz ki belül a teste – hol vannak a vesék, húgyhólyag, húgyvezeték, hogyan lesz a pisi, és hogy ürül ki, és mondta neki, képzelje azt, hogy egy parányi kis katona minden este leereszkedik ott bent a húgyhólyaghoz, és a húgyvezetéknél jól összekötözi egy madzaggal, ne tudjon kifolyni éjjel a pisi. Ez is működött.

De ami leginkább működött: az idő.

12 éves volt már, amikor úgy tűnt, végre vége. Utána szórványosan, néhány havonta egyszer még történt baleset, de azt már nem jegyeztük. A lényeg, hogy elmúlt.

Aki hasonló problémával küzd, annak a következőket tudom ajánlani:

1. Soha ne hibáztasd a gyereket, és ne engedd, hogy csúfolják a bepisilés miatt.
2. Vidd el egy enuresis központba, csináljátok végig a vizsgálatokat, hogy megnyugodhass, vagy, ha gond van, az kiderüljön.
3. Próbáld meg ösztönözni – nem mondom, hogy fizesd le, de találd meg a módját.
4. Erősítsd az önértékelését, dicsérd sokat, szeresd, biztasd!
5. Ne pelenkázd. Ha huzatolni kell, hát kell, vegyél gumis lepedőt, akkor az ágy legalább megmarad.
6. Két órával lefekvés előtt már ne igyon, ezt szokja meg.
7. Legyél türelmes. Rendbe fog jönni.

Ez egy jó interjú a témában.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)