Már kétszer is elmeséltem a Péntek Esti Bisztró Klub keletkezésének történetét, azonban egyéb irányú elfoglaltságaim miatt sajnos több vacsoránkról nem is adtam hírt. Pedig mindegyik megérdemelte volna. Mindenesetre, a legutóbbi este a vendégek tőlem, mint afféle háziasszonytól kérdezték, hogy hányadik vacsoránál is tartunk – mire én kevés gondolkodás után rávágtam, hogy hat. Aztán később utánaszámoltam a facebook-oldalunkon, és kiderült, hogy ez volt a nyolcadik.
A koncepciót azért összefoglalom: szándékunk az volt, hogy egy hosszú asztalhoz ültetjük le a vendégeinket, akik előre foglalással jelzik részvételi szándékukat – hiszen különleges ételekről lévén szó, az alapanyagokból pont annyit szerzünk be, amennyi kell. Egy ételsor van, a hozzá párosított italsorral, egy árban, punktum.
Lehet, hogy a mi vacsoráink egyszer még erre is alkalmasak lesznek? Ki tudja. Tény, hogy zömében a mi korosztályunk – tehát 40 felett – látogatják ezeket a kis rendezvényeket, és bár minden este előtt izgulunk eléggé, végül örömmel térünk haza, hogy igen, ez is egy jó este volt. Pont úgy, ahogy Zorán énekli.
Mondjuk, könnyen beszélek, én csak a desszertet készítem. A munka oroszlánrésze Vilmosé, a vacsorának otthont adó Bistro Classico üzemeltetőjéé, aki kiváló séfjével, Katalinnal gyakorlatilag levezényli az egész vacsorát, míg én kint csacsogok a vendégekkel, majd a desszert előtt tíz percre eltűnök a konyhában, és ott megbeszéljük, hogyan tálaljuk ki, amit hoztam.
Szóval ennyi a részem, mégis magaménak érzem az egészet, mert a szemem előtt kezd a semmiből lábra állni és járni, amit mi hívtunk életre, aminek mi adtunk tartalmat, és ami egyre inkább kezd megtelni élettel.
Így volt ez most is. A menü:
Az első fogás édeskömény leves volt zöldség chipsszel és passiógyümölcs-öntettel, ami így egészen fantasztikus összhangot eredményezett. A mellettem ülő vendég egyszer csak hozzám fordult, és azt mondta: “én nem emlékszem, mikor ettem utoljára ilyen harmonikusat. Nekem most gondolkodnom kell.” Hódított a camembert szarvasgombával, mézes fügével, nem okozott csalódást a lazac papírhüvelyben, ropogós zöldségekkel. A mustban párolt borjúcombnál már-már elaléltunk, és ezt követően jött az én szerény desszertem, ami az ételsoron még meglepetésként szerepelt (ami azt jelenti, hogy fogalmam sem volt, mi lesz), de néhány nappal a vacsora előtt bevillant az, hogy Őszi chanson. De nem az ontmonotonbútkonokon, hanem az én sanzonom, ami megmutatja az elmúló nyarat, a jelent, és előremutat a közelgő hidegre, egy jó adag reményt adó csokival. Azaz: millefeuille málnával, rozmaringos-szilvás kosárka és borozzi, a tömény olasz csokitorta háromszög formában egy tányéron. Valahogy így.
– Nem is volt kérdés! A téllel kezdtem, mert az nagyon ment a vörösborhoz, aztán lazultam a nyárral. Rögtön rájöttem, hogy ez lesz a csúcs, ezért megfeleztem, és az ősz után megkoronáztam vele az estét.
Októberben találkozunk újra. Már alig várom.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
