20 éve együtt

Sokat gondolkodtam azon, hogy az ember ugye születik egy családba, ahova örökre tartozik, ami meghatározza az identitását, mégis, egyszer aztán házastársa lesz, akivel – jó esetben – sokkal többet él majd, mint a szüleivel. Persze, a kötelék jellege is más.

Furcsa belegondolni, hogy már húsz éve házasok vagyunk, ezt ünnepeltük a minap gyerekeink (azaz Nóri, Bálint, Bence, Zsófi), és az épp nálunk nyaraló unokatesó, Hanna társaságában. Nagyon klassz kis ünnepség volt, a gyerekek előbb elmentek az étterembe, ahol vacsorázni szándékoztunk, díszítettek, előkészültek, és: leveleket írtak nekünk. Nagyon megható, kedves sorokat, amelyekben megköszönték, hogy ilyen jó fej szülők vagyunk… Írásba adták, úgyhogy biztos így van. A levelek oda voltak készítve az asztalra, amíg vártunk az ételre, elolvastuk őket.

Mivel húsz év mégiscsak húsz év, sokat gondolkodtam, milyen ajándékot is adjak az én emberemnek, akivel jóban-rosszban, meg minden, szóval, tényleg valami különlegeset szerettem volna. Eszembe jutott egy sztori, ami 19 éve esett meg velünk; Nóri épp megszületett, talán az első alkalmak egyike volt, hogy anyámra hagytuk, mi pedig elmentünk Balatonfüredre moziba. Még arra is emlékszem, hogy a Deep Impact című filmet néztük meg. Mozi előtt a Balaton-parton sétáltunk, és megszólított bennünket egy utcai rajzoló társaságból egy fickó; elmondta, hogy fiatal képzőművészek, itt rajzolnak egy hónapig Fürden, és ha gondoljuk, valamelyikük készít rólunk egy jó kis karikatúrát. Fel is vázolta az elképzelését: emberem – aki ekkor még kifejezetten sovány, ugyanakkor 193 centi magas volt – állna a Balatonban feltűrt gatyában, hangsúlyozva vékonyságát, mondjuk kiugró térdkaláccsal, jól látszó bordákkal, és a karjában tartana engem – éppen akkor is elég jó húsban voltam.

Bár tetszett az ötlet, nem volt 3000 forintunk arra, hogy elkészíttessük a képet. Sokszor meg is emlegettük az azóta eltelt években, hogy milyen kár, és eszembe jutott, hogy most, erre a nevezetes évfordulóra megrajzoltatom a karikatúrát. A keszthelyi sétálóutcán találtam is karikatúra-rajzolót, aki – ugyan nem 3000-ért – bevállalta örömmel, főleg, miután elmeséltem neki a sztorit.

Elérkezett a nagy nap estéje, becsempésztem az étterembe az ajándékomat, és alig vártam, hogy átadhassam. Eljött a pillanat, előhalásztam a közelembe készített papírtáskából ezt:

Emberem közben a gyerekekkel hozatta be az ő meglepetését, majd átadta ezt:

Hogy finoman fogalmazzak, általános tetszést aratott a két ajándék, visítva nevettünk, talán főleg én, mert hogy ezt nem gondoltam volna. Látszik, hogy amit én kaptam, az profibb munka, férjem szerint pedig az, hogy amit ő kapott, azt nő rajzolta. Nem volt kíméletes velem…

Mit is mondhatnék? Húsz év az húsz év.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)