Amikor 2008-ban elkezdtem blogolni, a gyerekeim 12, 11, 7 és 5 évesek voltak. Tulajdonképpen kicsik, kivéve a legnagyobbat, aki 12 éves lányként már nem volt kicsinek mondható. A 11 éves fiú igen.
Gyűlöltem és megvetettem azt a mondást, miszerint kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond. Nem akartam elhinni, hogy ez így van. De az a helyzet, hogy a közhelyekben mindig van igazság, ezt így negyven felett már bátran kimondom, mint életbölcsességet.
Szóval, elkezdtem írni a kisgyerekes élet napi problémáiról, nyitottam az Előhanggal, amikor megosztottam veletek, milyen érzés volt rádöbbenni, hogy ismét terhes vagyok – a negyedik gyerekkel. Aztán ott volt egy átlagos éjszaka története, amiben semmi romantika nem volt, ám annál több mászkálás, helykeresés. Megörökítettem benne, hogyan is alakul úgy, hogy ketten fekszünk le a hitvesi ágyba, de adott esetben 4-en, 5-en, 6-an ébredünk, ébrednek fel benne…és milyen jó, hogy ezt leírtam, mert ma már nem jön senki. Mosolygós nosztalgiával emlékszem a derékfájós hajnalokra, amikor bolyongva kerestem magamnak üres ágyat, mert kitúrtak a helyemről. Legyetek hálásak ezekért a helyzetekért, mert egyszer csak furcsa lesz, hogy nem jön senki. Először ugyan felszabadító, de aztán elgondolkodtató. Öregszünk, drágám.
Aztán, egy átlagos reggel – amikor még nélkülem nem működött semmi. Tea, kakaó, tízórai, lélekápolás, puszi; ma meg, ha nem kelnék fel egyáltalán, akkor sem hiányoznék igazán…- a legnagyobb kocsival elfuvarozza testvéreit az iskolákba, sőt, ha kell, délután össze is szedi őket.
A kisgyerekekkel vannak aranyos sztorik, akár egy almás pite sütése komoly tanulságokkal szolgálhat. Lehet írni arról, hogy egyáltalán miért vállalunk gyereket? Vagy ott vannak a szülinapok, amelyek kapcsán maga az ünnepelt is szívesen látja viszont magát a blogon.
De egyszer csak eljön az idő, hogy ez az egész ciki lesz. Hogy elkezdik kikötni, hogy oké, anya,de ezt ne írd meg. És tiszteletben kell tartani, hiszen ez az ő személyiségi joguk. Az én gyerekeim, az én sztorim – de az övék is, akik lassan a gyerekkorból átlépnek a felnőttek világába. Lassan az összes eddigi szerepem mellett – ami nem volt kevés – politikussá is kell válnom, nem írhatom meg a nyilvánvaló botrányt, ami a gyerek iskolájában zajlik, mert nemcsak neki, de az egy évvel fiatalabb testvérének is le kell ott érettségiznie, azt pedig tapasztaltam, hogy mindennemű észrevételt támadásnak vesznek, és bosszút állnak. A gyereken, persze.
De könyörgöm, hogyan védjem meg a pedagógus becsületét, amikor a gyerek azzal jön haza, hogy látta csókolózni az utcán az igazgatót az igazgató-helyettes nővel? Aztán persze mindkettő elhagyja a házastársát, összebútoroznak, és maradnak a posztjukon – mert a szülők, mint a sült hal, hallgatnak. Mert a gyereknek le kell érettségiznie. Tőlünk nyugatabbra úgy rúgnák ki páros lábbal mindkettőt, hogy a lábuk nem érné a földet, de nálunk nem. A diákok között néha téma, hogy az igazgató előttük ment a lépcsőn, és rácsapott a mellette lépkedő igh.nő fenekére, vagy hogy egy külföldi kiránduláson ők ketten bezárkóztak a buszba – aztán ennyi. Hiszen ilyen az élet. És ez az igazgató szónokol a ballagáson erényről, szavahihetőségről és őszinteségről, amiről inkább már tényleg nem is írtam, mert hányingerem van tőle.
Ilyen gondolatokkal nem kell küzdeni a kakis pelus cserélése közben. Ott a fizikai bűzt letakarítja az ember, és ennyi. Tiszta. Nem kell még megértetni a gyerekkel, hogy igen, vannak gerinctelen emberek, de te akkor is ragaszkodj az igazsághoz, mert bármennyire hihetetlen, hosszú távon az tesz téged boldoggá. Hogy egyszer mindenkinek el kell számolnia az összes tettével – úgy cselekedj tehát, hogy ne kelljen félned attól a naptól.
Na, hát például ezért kisebb gond a kisgyerek, akárhogy is fáj.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Szerintem most még nehezebb dolgod van, mert még kicsik a gyerekek… 🙂 Majd ha nagyobbak lesznek és ők is belebonyolódnak a szerelembe, ha egyszer a kísértés kerülgeti őket, ha rájönnek, hogy mégsem amellett élnék le az életüket, akit először választottak stb. Akkor majd meg fogják érteni az igazgatóékat. Addig valahogy neked kell diplomatikusan tálalni. Akármennyire is egyértelműnek látszik valami kívülről (még ha tényleg nagyon egyértelmű is), sokszor közel nem az a valóság. Lehet, hogy értik, de nem fogadják el. De most még olyan igazán felnőttesen nem tudnak belegondolni. Lehet, hogy az igazgatóék is hibáztak. Lehet, hogy jól tanulnak majd a saját hibájukból, ha nem lesz tartós a boldogság. Mondjuk ha happy end lesz és boldogan élnek, akkor legyen az a tanulsága, hogy sosem késő és merjünk álmodni. Ha meg nem jön össze nekik a tartós kapcsolat, akkor meg az, hogy a saját hibájából tanult, azt jegyzi meg a legjobban. Mindenki hibázhat, tévedhet. Nem lennék minden cselekedettel kapcsolatban ennyire liberális, de hát van ilyen, na. Az igazgató is csak ember….
Erkölcsről prédikálni (egyáltalán: bármiről prédikálni a templomon kîvül) értelmetlen és marhaság. Ez esetben álszent dolog is.
Ezen kívül egészen komolyan nem fér a fejembe, mi köze van bárkinek az iskola bármelyik dolgozójának magánéletéhez.
Létezik ugye az összeférhetetlenség fogalma, főleg gazdasági döntéshelyzetben lévőknél szokás erre a versenyszférában komolyabban figyelni, más szektorban még nem dolgoztam, annak a szabályozását sem ismerem.
Nem tartozik a diákokra sem a tanerők vonzalma, nem okés ennek a posztban vázoltak szerinti kifejeződése, ez egyszerűen kínos és méltatlan.
De ezért kirúgni bármelyiküket is – szerintem roppant álszent lépés volna. Tessenek belegondolni, hány munkanélküli (bocs: álláskereső…) lenne, ha minden munkahelyről repülnének azok, akik egymásba szeretnek. Vagy csak azok, akik házasságon kívül kezdenek kapcsolatot? Vagy akik el is válnak emiatt…?
Képmutató, álszent, gyerekes gondolkodásmódnak tűnik ha ilyen sarkosan akarjuk a véleményünket a másikra erőltetni.
Nem preferálom a megcsalás semmilyen formáját, de a hazugságban kínlódva élésnél nagyságrendekkel tisztességesebbnek tartom, ha a felek kilépnek az élhetetlenből ahelyett, hogy tovább mérgezik egymást. Lehet vállalni a döntésünket, ezért is jó felnőttnek lenni. Tudunk mérlegelni, ha szerencsések vagyunk, szabadon dönthetünk is, látjuk az árnyalatokat is,màr nem minden fekete és fehér – de legalább vesszük a fáradságot, hogy magát az embert is láthassuk egy helyzet mögött. Hogy ez bonyolultabb mint a szorzótábla meg az egyszikűek-kétszikűek: egyértelmű. Hogy beszélgetés nélkül nem fogja tudni beemelni, mi a különbség a mi értékrendünk és a másoké között, az is tiszta sor. Hogy megértse és dönteni is tudjon, ha majd kell, ahhoz is kell a szülő támogatása, rálàtása. Tényleg nem lhet egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy jól fogjátok csinálni.
Üdv., “Ezen kívül egészen komolyan nem fér a fejembe, mi köze van bárkinek az iskola bármelyik dolgozójának magánéletéhez.”
Talán azért van közük hozzá, mert előttük csinálják. Tegyék titokban, ha házasok, akkor sem a gyerekek előtt kell házaséletet élni. Nekünk meg jogunk van ahhoz, hogy normális életet élő emberek legyenek a példák a gyerekeink előtt. (habár sajnos már elég ritka az ilyen család:()
Ildikó, ahogy írtam is fentebb, az engem is roppantul zavarna, ha a gyerekem orra előtt zajlana ez.(“Nem tartozik a diákokra sem a tanerők vonzalma, nem okés ennek a posztban vázoltak szerinti kifejeződése, ez egyszerűen kínos és méltatlan.”)
Nem azért, mert erkölcstelennek tartom a vonzalom fizikai kifejeződését, vagy aggódnék, hogy ettől megáll a fejlődésben (egy internet-generációs 17-18 éves? haha!), hanem mert kortól és a munkahely típusától függetlenül ízléstelennek találom, ha a nyílt színen zajlik a románc, és tudom milyen kínos ez annak, aki szintén nem kíváncsi erre. Ennyi.
Emellett a tanári szerep is konfliktusba kerül a “kamaszos bohósággal”, és innentől tényleg groteszk és visszás, ha ők bort isznak, és vizet prédikálnak.
De: kirúgni azért két kollégát, mert összejöttek és egyik a másik felettese, ráadásul házasok is (voltak!) mindketten – hát ha nem egy egyházi iskolában történik, ahol előzőleg deklarálták a következményeket ilyen esetre, akkor akár tetszik, akár nem, senkinek nincs hozzá köze.
Azt azonban lehet jelezni, hogy ha a diákok sem ülhetnek kézenfogva az órán és nem csókolózhatnak a folyosón mindenki szeme láttára, akkor elvarnák a szülők, hogy az iskola tanárai is kulturáltan éljek a MAGÁNéletüket ott, ahol az nem a diákok szeme előtt zajlik.
Más kérdés, hogy mi a helyzet az iskolán kívüli megnyilvánulásokkal. (utcán is látták őket csókózni!!! juhuujjj!!!!!) Nem lehet ezt a két szerepet elválasztani egymástól? Nem érti meg “a gyerek”, hogy van olyan ember, aki úgy él és gondolkodik, mint Anyu meg Apu, és van, aki nem, sőt: olyan is, aki teljesen máshogy? És még az sem biztos, hogy rossz, csak mert más? Kik vagyunk mi, hogy kinyilatkoztassuk, ki vagy mi a “jó” meg a “rossz”? Azt eldönthetem, hogy ez tetszik-e, egyetértek-e vele, vagy sem. De ítélkezni nem tanítom a sajátomat. Beszélgetni, véleményt formálni, átgondolni igen.
Fesztiválra pl. elmehetnek kézenfogva-és/vagy csókolózva az igazgatóék, csak a suliban (és iskolai kiránduláson) kelt ez indulatokat, vagy ha elmúlt valaki 25 és még tanít is pechjére, akkor onnantól biztos ami biztos, csak karonfogva sétálhat a párjával a korzón, hogy jó példát mutasson? Neki ez a sorsa, mindenki más meg ahogy épp jónak látja, mert a mindenki mást nem látja (lesi?) nap mint nap több száz 18 éven aluli? Nekem ez furcsa.
Nekem ez a rész volt az eredeti posztban az, amit nem tudok hova tenni, még a konzervatív elveimmel együtt sem: “a gyerek azzal jön haza, hogy látta csókolózni az utcán az igazgatót az igazgató-helyettes nővel? Aztán persze mindkettő elhagyja a házastársát, összebútoroznak, és maradnak a posztjukon – mert a szülők, mint a sült hal, hallgatnak.”
Magyarán ezeket az embereket ki kellene rúgni azért, amiért összejöttek és az utcán csókolóztak?
Nagyon el lehetek tévedve, ha tőlem ez távol áll.
Ja, meg még el is váltak.
Meccsoda fertő kérem!
Ilyen pedigrével tanítani, jesszom pepi.
Elnézést a floadolás miatt, a jövőben nem lesz több ilyen tőlem.
Szerintem vannak olyan posztok, amelyek nagyobb felelősséggel járnak, és én ilyennek tartom az iskolaigazgatóét. Alapjában véve a pedagógusok feladata is az, hogy értékeket közvetítsenek, adjanak át a fiatalabb generációnak – és ezt nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. A házasság érték. Azzal, hogy az igazgató és a helyettese nyílt színen követ el házasságtörést, majd nyilvánvalóvá teszik az egymás iránti szexuális vonzalmukat szintén a fiatalok előtt, pont ezt az értékközvetítő szerepet tagadják meg, ahogy Kae megfogalmazta: ez az egész kínos és méltatlan.
Nem vagyok munkajogász, de emlékszem, hogy az iskola előző igazgatója és a felesége együtt tanítottak az intézményben, és amikor a férfi igazgató lett, a feleségnek el kellett mennie egy másik iskolába, mert hogy az igazgató házastársa nem lehet tanárként a beosztottja. Nem tudom, hogy ez most is így van-e, igazából az értelmét sem látom, de akkor így volt.
Köszönöm, hogy reagáltál.
Annyival egészíteném ki az általad elmondottakat, hogy a _jó_ házasság az érték.
Nem látunk a színfalak mögé, van amikor a felek saját gyereke sem tudja, hogy a másik szobában a szülők között mi zajlik, ilyenre is akad példa, amikor az álomházaspárok tizen-huszonévek múltán egyszercsak búcsút intenek egymásnak. Ezzel azt akartam mondani, hogy nehéz kívülről eldönteni, hogy a felrúgott házasság mennyire volt jó, élhető, őszinte és szeretetteljes, vagyis olyan, amiből nem menekülni kell.
Ha odáig jutottak valami miatt, hogy mégis így alakult, akkor viszont tisztességesebb korrekten vállalni a döntést és lépni, mint “szeretőzni”, vagy még azt sem, csak csöndesen belerokkanni ötven évesen.
G.katolikus pap ismerősökkel is beszélgettünk már arról, hogy igenis van az a házasság, amit nem szabad tovább fenntartani, még ők sem tartják egészsègesnek az erőltetést mindenáron.
Ahogyan ez az iskolában lecsapódik, és arról, hogy egyáltalán miért is kell, hogy ez ott megnyilvánuljon, már írtam fentebb.
Ha a vezető-beosztott kapcsolat itt is kizáró ok, akkor nem kérdés, nyilvàn nyúlcipő valamelyiküknek (de nem mindkettőnek akkor sem, ha nem szimpi, hogy borították a terített asztalt), továbbá az összeférhetetlenséget / etikai nem-megfelelőséget sem a szülők kellene, hogy jelezzék a nemtudomhova (klikk? blikk??:), hanem az èrintettek, önként és időben, mielőtt még terítik a lapjaikat.
Ítélkezni én sem szeretnék és én is tudom, hogy van, amikor válni sőt menekülni kell. Elnézést, ha félreérthető voltam, vagy mást olvastam ki a hozzászólásból, mint amire gondoltál. A lényeg úgy gondolom most az, hogy jogunk lenne jó példát látni a pedagógusoktól.