Flóra virágoskertje

Nyilván mindenféle foglalkozás során elérkeznek holtpontok, amikor az ember vár, és reméli, hogy elmúlik, mert valamiből élni kell, és ha már egyszer ebből élünk, legalább ne utáljuk.

Szerencsés vagyok ilyen szempontból (is), mert mindig olyasmivel kerestem pénzt, amit egyébként szívesen is csináltam. És bár gyermekkoromban az volt a nagy álmom, hogy egyszer majd híres író leszek, az újságírásig sikerült eljutnom, ám azt, hogy aztán abból a szakmából hirtelen váltással a cukrászatban találom magam, nem gondoltam volna.

Meg azt sem, hogy lassan – be kell látnom – blog és közel húszéves újságírói múlt ide vagy oda, a süteményeim révén nagyobb ismertségre teszek szert, mint a médiabeli munkáimmal… Amikor Zalaegerszegen vagy Badacsonyban vagy Balatonbogláron megismeri a tortát a vendég, és megkérdezi, hogy jé, ezt nem az a keszthelyi, a Sütis Móni készítette…?

Én lettem a Sütis Móni. Egy ideig küzdöttem ellene, de rájöttem, hogy szélmalomharc. Most már sokszor így is mutatkozom be, Móni vagyok, a Sütis. Ja, ja, tényleg, te vagy az??

Persze, ez a szép oldal. A vidám oldal. A másikon meg ott van az adott esetben éjfélig tartó műszak, az állómunkától egyelőre állandósult (de remélem, leküzdhető) sarkantyúgyulladás, az újrakezdés, ha nem sikerült, újrakezdés, ha leégett, vagy ha csak nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Mert „tökéletlen portékát nem akarok adni a renomé miatt”.

Hullámvölgyek és hegycsúcsok váltogatják egymást, mint valami változatos táj, néha egészen elkeseredem, máskor felvillanyozódom. Utóbbira példa a kis hároméves Flóra reakciója, aki anyukájával együtt jött el a szülinapi tortájáért. Azt beszéltük meg, hogy egy jópofa, vagány epres torta lesz, diós lapokkal, mascarponés-tejszínes krémmel, a tetején pedig aranyos marcipán díszekkel. Mint ez málnás torta, csak eperrel, és plusz a díszekkel.

Ez lett Flóra virágoskertje. A díszeket egy kedves cukrász ismerősöm készítette el, akivel ezzel-azzal kisegítjük egymást időnként. Nos, amikor a kislány meglátta a tortát, a szája elé kapta mindkét kezét, és elkerekedett szemekkel hallatta azt a hangot, aminek azt hiszem, nincs neve, de meglepetésünkben szoktuk kiadni önkéntelenül, a levegő beszívása közben…

Hát az ilyen pillanatokért érdemes.

______________________________________

Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.

Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.

Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)