Tárgyak, amelyeknek történetük van

Tárgyak vesznek körül bennünket, ki jobban, ki kevésbé ragaszkodik hozzájuk. Vannak gyűjtögető típusok, akik a hátha-még-jó-lesz-valamire elv mentén semmit nem dobnak ki, mások igyekeznek szabadulni mindentől, ami már nem kell. Aztán, van, aki szanál is, de azért mégsem annyira…

De az egészen biztos, hogy mindenkinek vannak mesélő tárgyai, olyanok, amelyeknek történetük van. Az a szándékom, hogy írok ebből egy sorozatot: mutatok nektek az enyémekből, és arra kérlek Benneteket, ha van olyan tárgy, illetve hozzá kapcsolódó sztori, amit szívesen megosztanátok, írjátok meg nekem, küldjetek fotót a holmiról, és én itt közzéteszem.

A sort a Pickwick teáskancsóm nyitja.

Kicsit több, mint húsz éves. Ha jól saccolom, 1994-ben volt a Pickwick teás cégnek egy olyan nyereményjátéka, hogy be kellett küldeni három doboztetőt, és a szerencsések nyerhettek különböző gyümölcsökkel mintázott teáskancsót.

Ekkoriban négy másik lánnyal laktam egy közös albérletben, egyikük, Éva – receptem is származik tőle – nagy teás volt. Neki volt a legnagyobb teagyűjteménye, és ő vett először ilyen Pickwick teát, szeretett volna egy eper formájú kancsót.

Na, gondoltam, az albiban úgyis gyorsan fogy a tea (akkoriban mindenki teázott, és rengeteget), én is elkezdem venni a teákat, mondtam Évának, nyerjünk együtt. Mivel ő mindig is sokkal összeszedettebb volt nálam, pontosan fejben tartotta a beküldési határidőt, én meg csak a homlokomra csaptam aznap, hú, Éva, ha már úgyis mész a postára, add fel az enyémet is légyszi. Az állandó lakcímemet – azaz a szüleim címét – írd be a feladóhoz, ki tudja, mi meddig lakunk itt.

Már el is felejtettem az egészet, amikor egyszer felhívtam a szüleimet Keszthelyről; ó, az nem ment olyan könnyen akkoriban, el kellett menni a posta elé, a távolsági beszélgetés lebonyolítására alkalmas telefonkészülékhez, és ott néhány húszassal el lehetett beszélgetni attól függően, milyen messzire telefonált az ember.

Mindenesetre anyám meglepetten újságolta, hogy képzeld el, egyik nap megállt egy fekete autó a ház előtt, két öltönyös fickó szállt ki belőle, azt mondták, téged keresnek, mert nyertél. Azt hittem, tízmillió forintot, vagy ilyesmit, majdnem elájultam…de aztán elővettek a csomagtartóból egy dobozt, és odaadták. Teáskancsó van benne.

Enyém lett az egyik kancsó. Picike, kétszemélyes. Volt idő, hogy használtam, de ma már nem lehet, belül megrepedezett, és pattogzani kezdett a máz. De nincs szívem kidobni, ránézek, és a szemem előtt van a jelenet a két fekete öltönyös fickóval, látom anyámat, aki nem tudja mire vélni a dolgot, mert úgy hozták ezt a kis tárgyat, mint valami lottóötöst, és aztán eszembe jut az is, hogy szerencsés vagyok.

A történethez hozzá tartozik, hogy Éva, aki feladta a doboztetőimet, nos, ő nem nyert. Eleinte bánkódott is emiatt, aztán vásárolt magának egy epreset – mert később, egy ideig venni is lehetett. Nagyobb, és szebb is volt, mint az én nyereményem, sokszor teáztunk belőle Évával. Talán még megvan neki is, bár nem tudom, hogy magával vitte-e Svájcba, ahol él.