Gyilkosság és áldozatok
Zalaegerszegen jártam, és több csapat fekete ruhás középiskolást láttam.
Múlt hét végén megöltek egy 18 éves lányt a városban, őt gyászolják iskolatársai.
A lányt volt barátja brutálisan bántalmazta, és megfojtotta a Parkerdőben, állítólag féltékenységből.
Brutális, érthetetlen, kegyetlen, gonosz. Az egész városon kábulat ül.
Vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet mit mondani. Mert erre nincs szó. Ezzel hívott fel több egerszegi ismerősöm is, akik ismerték az érintett családot, családokat, hogy nem megy ki a gondolataikból az eset, még éjjel is ezen rágódnak: okos fiú, aki különösebb erőfeszítés nélkül kitűnő eredménnyel végez a város elitgimnáziumában, csont nélkül felveszik a Corvinusra. Minden körülmény rendezett, de a barátnőjével való szakítást nem tudja elviselni, ezért a lány elmegy vele megbeszélni, hogy értse meg, tényleg vége. A fiú kikattan, és olyan állat jön elő belőle, hogy ugyan mondtak nekem részleteket, de bár ne tették volna. Aztán kocsiba ül, száguldozik, balesetet szenved, kórházba kerül, onnan viszik a bíróságra, ahol azt mondja, nem emlékszik semmire.
Forrás: zaol.hu, Katona Tibor
Egy fiatal életet értelmetlenül kioltottak. Ez önmagában megrendítő. Olvasom a cikkeket, olvasom a kommenteket, ahol a tömeg bosszúért kiált, a fiú halálát akarják – én pedig mélységesen sajnálom ezt a tehetséges fiatalt, a családját, az áldozat családját, mindazokat, akiket érint ez a szörnyű tragédia, akik itt vannak, és akiknek túl kell élniük ezt az egészet. Akiknek tovább kell lépniük, hiszen az élet nem áll meg, a lány családjában ott a két testvér; a fiú családja, akik szintén gyászolnak, szégyenkeznek, bűntudat alatt gyötrődnek, mert ők is elvesztették a gyereküket, aki ráadásul olyan szörnyűséget tett, ami miatt most őket – azaz a vétlen hozzátartozókat – is atrocitások érnek.
Hogyan lehet túlélni? Mit lehet erre mondani?
Néhány hónappal ezelőtt kaptam a Harmat Kiadótól egy könyvcsomagot, benne egyebek mellett egy vékonyka kis kötettel, amelynek az a címe, hogy “Úgy döntöttem, megbocsátok fiam gyilkosának”.
Éppen elég volt elolvasnom a címet, és azt gondoltam, hogy na, nem ez lesz az a könyv, amelyről bővebben írni fogok. Most azonban elővettem és elolvastam, mert foglalkoztat a kérdés, hogyan lehet segíteni azokon, akiket ilyen tragédia ért. Dianne B. Collard fiát ugyanis hasonló brutalitással gyilkolták meg egy éjszakán. A könyv, amit írt, vékonyka, ám egy hosszú út történetét írja le: a bűntett megtörténtétől kezdve beszámol arról a folyamatról, hogyan tudott megbocsátani a gyilkosnak.
Most biztosan sokan gondoljátok azt, hogy miért kellett megbocsátania? Hiszen teljesen jogosan gyűlölte őt! Mert meg lehet bocsátani egy sértő mondatot, egy csúnya pillantást, lopást, hazugságot, fizikai bántalmazást – de gyilkosságot? Hogyan? Minek?
Egy szóban mondva: a túlélésért.
Azért, hogy majd még legyen értelme az életnek, hogy túljusson a mély gyászon, legyenek újra céljai.
Dianne hívő keresztény, ezért a könyv tulajdonképpen Isten és az ő kapcsolatáról szól, hogy attól a kérdéstől, hogy “hogyan engedhette ezt meg Isten?”, milyen úton jutott el oda, hogy úgy döntött: megbocsát a férfinak, aki a tragédiát okozta, és ezt ki is fejezi felé. Arról is ír, hogy a megbocsátás hiányának komoly ára van:
“A megbocsátásra képtelen attitűd nem statikus állapotot tükröz, ami azt jelenti, hogy sohasem itt ér véget a történet. Nem létezik olyan, hogy valaki nem hajlandó elengedni az őt ért sérelmeket, majd ez örökre így is marad. Aki a harag megőrzése mellett dönt, annak megkeményedik a szíve, ez az állapot pedig, akár egy áttétes rákbetegség, az egész életét felemészti.”
A szerző szerint az emberek hajlamosak dédelgetni magukban a megbocsátás elutasításának érzését, folyton neheztelnek, mígnem kialakul a szívükben a keserűség – amely, ha állandósul, különböző betegségekben ölt testet. Az Egyesült Államokban számos kutatást végeztek a megbocsátás és az egészség kapcsolatáról, és jól nyomon követhetően dokumentálták, hogy a legkülönfélébb betegségekből gyógyultak meg emberek, amikor megtanultak megbocsátani.
Azt, hogy valakinek megkeményedett a szíve, a következők jelzik: az illető távolságtartó, önközpontú, érzéketlen, magányos, békétlen, örömtelen lesz, jellemző rá az érzelmi és szociális elkülönülés és elszigetelődés, a megértés és belátás hiánya, elaltatott lelkiismeret, harag, düh, önpusztító, kényszeres vagy függőségre utaló viselkedés, mások fölötti ítélkezés.
“Én semmiképpen nem akartam így élni” – írja Dianne. Azt is felismerte, hogy a további élete azon múlik, hogyan dönt: keserű lesz, vagy megbocsát? Az utóbbit választotta, és ezt levélben leírta, elküldte a gyilkosnak a börtönbe. Néhány levélváltás történt köztük, a gyilkos – akit a szerző Martinként említ – megtörten írta, hogy ő bűnös, aki nem érdemel bocsánatot. Dianne azt írja, miután még tett néhány gesztust Martin felé, a keserűség, fájdalom kötelei lehullottak róla, “végre újra szabad voltam”.
Bízom benne, hogy a zalaegerszegi tragédia érintettjei is átélik majd ezt a szabadságot egyszer. Ez persze nem azt jelenti, hogy elfelejtik azt, akit szerettek, vagy hogy ne ejtenének érte könnyeket még sok év múlva is. De remélem, hogy az életüket nem a halál és a gyász fogja uralni. Szívemből kívánom.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)