De tényleg, a világ legjobb szomszédai az enyémek. Mieink.
Balról, jobbról olyan jófejeket sikerült kifogni, hogy az egyedülálló, szemben meg nem lakik senki.
Most meg ráadásul volt egy vicces sztori, elmesélem. Az elejéről kezdem.
Egy jó ideje hazaköltöztettem az üzemet, ugyanis van itt nekünk egy teljesen külön bejáratú másfél szobás apartman, ahol nyáron a gyerekek bandáztak a haverokkal, ott aludtak egy csomóan, jó buli volt. Én meg közben üzemet béreltem a városban jó borsos áron egy élelmes nénitől, mert biztos voltam benne, hogy ipari áram szükséges a cukrászsütőhöz – de szeptemberben, amikor kevesebb lett a bevételem, utánajártam tisztességesen, és kiderült, hogy nem. Nem is kell ipari áram – amelynek a bekötése valahova horror pénz – a sütőt át lehet szerelni 220-ra.
Na, hát szeptemberben ezért hazaköltöztettem az üzemet, azóta itt dolgozom, aminek az az előnye, hogy a gyerekeim akkor is látnak, ha sok a megrendelés, és reggeltől késő estig dolgozom. Helyben nem árusítok, csak megrendelésre sütök (telefonon, e-mailben tartom a kapcsolatot a kávézókkal, ahova dolgozom), és ezért rendkívüli módon meglepődtem, amikor a minap beállított egy férfi, hogy szeretne egy Dobos tortát rendelni.
Utálom a Dobos tortát, ezt most így megmondom őszintén. Utálom a tetejét csinálni, balesetveszélyes, és sosem sikerül úgy, ahogy kéne. Baromi nehéz jól elvágni a szeleteket, hogy ne is törjön el a tetejükön a cukor, de már ne is nyúljon, aki próbálta, tudja, miről beszélek. Amikor szétvágom a szeleteket, úgy megsérül a tenyerem a késtől, hogy egy hétig fáj utána.
Utálom, kész. Nem is szoktam csinálni, mindenkit lebeszélek róla.
Na de ez a jóember olyan szépen kért, hogy azt mondtam, oké, szerdára meglesz.
Hú, de jó, mondta, majd hozzátette: át is megyek a Feriékhez (szomszéd), ha mondták volna, hogy maga a szomszédjuk, egyből idetaláltam volna!
És elviharzott.
A Dobos másnap elkészült. Még egy ismerősömet meg is kértem, jöjjön el, csinálja meg normálisan a tetejét, mert én nem tudom. Eljött, megcsinálta. Aztán vártuk az embert, hogy jöjjön érte – de nem jött. Aztahétszázát, hát nem lehet, hogy itt menjen tönkre nálam… szerda este átmentem a szomszédba, a Feriékhez, hogy ki lehetett az az ember, akitől nagy meglepődésemben sem nevet, sem címet nem kértem, és állítólag jó ismerősük.
Ó, hát ők akkor, hétfőn itthon sem voltak…de hogy nézett ki a fickó?
Mondom, magas volt, ősz, 50 körüli, nagyhangú, kedves, barátságos…
Hát nem volt egy egyedi személyleírás, nem is tudták a szomszédok. Pedig összeültek családilag, és megtárgyalták, semmi.
Másnap, azaz csütörtökön késő délután megérkezett az ember.
– Ó, hát úgy vártam már tegnap – mondtam neki -. Úgyhogy most mondja meg a nevét, mert már a szomszédságot is riasztottam, hogy kiderítsem, ki is kérte ezt a Dobost.
Megmondta.
Mondom a szomszédnak. Erre ő:
– Az Imre?! Tegnap egész nap együtt dolgoztunk, na de hát pont őrá nem gondoltam!! Az a kuka meg nem mondta volna, hogy ide jön a szomszédba tortáért…
Hát legalább meglett.
______________________________________
Ha nem szeretnél lemaradni az újabb bejegyzésekről, iratkozz fel a hírlevelemre a jobb oldali sáv tetején található "Blogkövetés" ablakban.
Ó, és gyere a Facebookra is! Beszélgetni, lájkolni, nézegetni... Csatlakozhatsz hozzám az Instagramon is.
Ha tetszett, amit olvastál, oszd meg az alábbi gombok segítségével. Köszönöm:-)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: